Olyan könnyelmű dolog megszülni egy gyereket és felnevelni és nagy ívben szarni arra, mi jöhetne még, ha nem lenne, ami van. És milyen önmegalázó arra gondolni abból, ami lett, hogy nincs az, ami inkább kéne, hogy legyen, ha mégsem. Ilyen kaliberű gondolatok gyötörnek, amikor hasprés után várok a következőre vagy épp tekerek a középút szélén.

Most például jelen voltam exbarátaim megalakult zenekarának alakuló koncertjén. Mellbe ütött hamar az élmény, ahogy a gitárprímás neje az öthónapos kisdedjüket dédelgette a kritikus érték feletti decibelben vagy két órán által, mondván, bírja, és mások által is mondván a meghökkentség mittörődöm hessintésével, jahogybírja, ja, apa ott van, látja, jól van. Ja. Apát hogy a csudába látja, ha anya fordul apa felé lentről színpad irányába, ő maga meg szoptatós mellhordón háttal riszáltattatik véges végig az eseményeknek. Jó nagy adag faszkivan zajt kap igen érzékeny fülecskéje, mi több az egész sensorium, amije van. Na de kit érdekel mások szerencsétlen kölyke, mondok.

Zajlik a kispálos cita, szól kvimbi meg rollingsztonsz, mind igazi iparos munka. Istenem, a garázszenekarok többsége a seggét földhöz verné, ha fele annyira jól és pontosan szólna, mint ahogy ők így első kiállásra. Nincs mit tagadni, van igényesség ebben a nagy akarásban.

Vannak Orbánok, vannak Nérók és vannak amatőr színészek a távolpestről, akik ígyvagyúgyde többek. A basszeros, meg kell hagyni, igazi tehetség, a háttérből a próbák alatt előre pozícionálta magát a színpadközépre, ahogy kell, a dalok 90 százalékát leénekelte, tény, hogy jól, mindössze egyetlen esetben derült ki, hogy a dobos az ő valódi (hím) ellenfele lehet, de kuss. A képzett női szoprán hátul alulhasználtan vulvál, egy dal erejéig ugyan becuppan a frontba, de ott is csak a verzéig futja diadala, utána négy markos hím tag döngi le egybehangzó élemedettségben.

Amikor valaki közeleg a negyvenhez és nem jut kijjebb egy kerületnél, megfordulhat a fejében, vajon ennyi-e. Kivált, ha van benne tehetség és érzékenység elég. Ha mondjuk kettővel kevesebbszer hangoztatja, hogy egyetemista vagy netán halványabb utalást tesz arra, hogy ő a zenekar szellemi-szakmai atyja, talán inkább hiszem, hogy egy kollektív élményből maradtam ki.

Áldom a sorsot, hogy nem vagyok köztük, akik hónapokon át készültek az eseményre, és most (mert ez törvényszerű minden célratörő erőfeszítésnél, tudom) nem kell azon emésztenem magam hazaérve, a pozdorja gardrób ajtajára fúrt négyfogú ruhaakasztóba kapaszkodva: ennyi?

Azóta megnéztem az eredeti Dogville-t és el kell ismerjem, valóban nagyszerű film. Egyébként pedig a Bárka Anger Zsolt rendezésében készült színházi adaptációjának erejét mutatja az is, hogy bár annak idején a film, sőt egyáltalán a sztori ismerete nélkül mentem el az előadásra, mégis a filmben hallható gazdag, gyakran kissé túlságosan is megmagyarázós narráció híján - mert az teljes egészében hiányzik a színházi produkcióból -, pusztán a színészek játékának köszönhetően finoman kidolgozott, markáns karakterek viselkedéséből megértettem a motivációkat, és amúgy a mondanivalót is vettem, azt hiszem.

KDNP-s kerül az "oktatási minisztérium" élére. Az oktatási reformra keresztet vethetünk.

Legutóbb Orbán Viktor április 11-i beszédének egy konkrét gondolatát elemeztem részletesen, most nem csámcsognék ennyit az április 25-én elhangzott szöveg (www.youtube.com/watch?v=rObbRi_0dfk) egyetlen mondatán sem. Ahogy Orbán Viktor fogalmazott: "ez vilagásiker, ez magyar világsiker!" - valóban, a választási győzelmet ünneplő hivatalos pártrendezvényeken egységnyi idő alatt elhangzott baromságok mértékében a vezérnek és szövegírójának az imént sikerült maradandót alkotnia.

Milyen csúcsot emleget? Ki jutott el a csúcsra? Magyarország? Egy választásos demokráciában a szavazás után tudtommal nincs csúcs vagy veszteség, pláne nem világsiker, egy többé-kevésbé új parlamenti összetétellel folytatódik a kormányzás, oszt' jónapot. Csúcsra itt legfeljebb a győzelemre éhes párt és annak a vezéri szereptől még inkább erektáló vezére juthatott el. Na de ezt Magyarországgal kifejezni csúnya dolog, szégyellje magát. Szádra hiába ne vedd. Ezekkel a mondatokkal leginkább a Fidesz hataloméhsége és Orbán orgazmusa nyert bizonyságot. "Magyarország új csúcsot állított fel" - inkább nem folytatom az interpretációt.

"Derült égből villámcsapás" - jellemzi álszerénykedőn Orbán a sikert. Nos, nem emlékszem, hogy több mint négy évig derült lett volna az ég kis hazánkban, ellenben csapás, az sok volt, javarészt a párt nyilvános vagy bújtatott kezdeményezésére. Most meg a ménkű csaphatna egy nagyot Felcsútra, hogy még időben észre térjenek az oligarchák.

"Rendszert váltani nem lehet, rendszert csak megbuktatni és megdönteni lehet" - tagolja precízen a vezér a másik nagy baklövést. Annak idején, Nagy Imre újratemetése táján a pimaszkodó hőbörgés nagyon is befeküdt a rendszerváltói hangulat újfajta populizmusának. Persze sokáig nem nagyon vagy csak nehezen és (nekik biztosan) rövid időre jutottak hatalomra a haverokkal, ezért, a demokrácia erejére hivatkozva, tűzön-vízen át törtek előre a kétharmadig, ami a teljhatalomhoz, illetve az egypártrendszerhez egy többpártrendszerű demokráciában ésszerűen elérhető leginkább hasonlatos állapot. Ezek szerint mit buktatott meg a magyar nép, ha Orbánnak igaza van? Magát a demokráciát. Megjegyzem: saját korábbi négy évüket is megbuktatták e kijelentésükkel - még inkább hiteltelenné téve saját magukat.

A nemzeti együttműködés, mint olyan, ugyan mit takar? Mert valami tervnek, kidolgozott rendszernek hangzik. Mivel nem tudunk meg róla semmi konkrétat (a vékonyka választási programjuknak mondjuk hasonló a címe, de ez nem az), vagy egyszerűen csak kamu, és akkor nevetséges, vagy komoly, ez esetben viszont szomorú és félelmetes. Inkább az utóbbi, mert Orbán ezt mondja róla: "Mától Magyarországon a nemzeti együttműködés lesz mindennek a mércéje. A nemzeti együttműködés rendszere, barátaim, mindenki számára lehetőség és mindenki felé elvárás, aki Magyarországon él, dolgozik és vállalkozik." Vagyis "lehetőség", ez még okés lenne, de elvárás is. Ajjajaj.

A zárást ékesítő latin cirádáról is van gondolatom, de a laudator blogban nálam sokkal avatottabban írnak erről.

És még egy nagy baklövést találtam a beszédben, pontosabban valaminek a hiánya tűnt fel. 2010-ben, nyakig az EU-ban és lihegve a felzárkózási versenyben, amiben, magunkhoz képest legalábbis, éppen nem is állunk annyira rosszul, a győztes, ráadásul nem is akármilyen eredményeket elért párt a sok nemzetieskedő hablatyolás mellett az ünnepi beszédben elfelejt egyetlen szót is említeni a gazdasági stabilitás megerősítéséről és kiterjesztéséről, az euró bevezetéséről. Pedig ezek a dicsőségek elvileg már mind-mind e pártot érik majd. Vagy valamiről nem tudunk?

Ott állt a kiscsaj meg a srác a kapuban. Kis listával és szóróanyaggal a kezükben teljesen közömbösek voltak számomra, míg ki nem derült, célzottan egy-egy lakáshoz jöttek fideszes szórólapot osztani és következetesen rákérdezni, vajon a pártra szavaznak-e az illetők a második fordulóban. Egy pillanatig arra gondoltam, utánuk megyek és megkérdezem tőlük, honnan a retkes picsából van nekik listájuk, amiről tájékozódnak a címek között, majd a meglátogatott sorokat szépen kihúzzák rajta, egyúttal a beszélgetés eredményét is rögzítve (talán külön rubrika is van hozzá). De rájöttem, lehetne veszekedni, esetleg pereskedni, úgyis az a válasz fogadná érdeklődésem, hogy random írták össze, máshonnan meg, hogy azt se tudja a Fidesz, ki ez a két házaló.

Olvasd ezt, rövid: PREKUBATOV. Nem igazán az zavar, hogy a Fidesz nyilvántartja, kik szavaznak rá, ezen belül talán még minősítve, ki határozott, ki bizonytalan, sokkal inkább az aggaszt, hogy emellett van egy olyan listájuk, amin én magam is rajta lehetek. Vagy ez olyan, mint a medve listája, és én legyek nyúl?

"Stabilitás lesz, Bolgár úr", mondta Varga Mihály (jó, tudom, a nyugdíjrendszerre értette).

Egy buszvezető, aki kivárta, hogy leszállok a buszról, majd kissé tanácstalanul visszaszállok, ezután megint leugrom, mert hátha abban a megállóban kell átszállnom, ahol épp voltunk, végül, mikor rájöttem, hogy nem, gyorsan visszaugrom, szóval ez a buszvezető kinyújtotta jobbját és az egyik ujjával meg is hosszabbította gesztusát, így fejezve ki jövőbeni céljaimra szánt javaslatát. Ennyire konkrét irányadást nehezen fogadok el, mindenesetre elmorzsoltam magamban egy bazmeged, ami, később rájöttem, valójában a köszönetnyilvánítás kialakult helyzethez adaptált formája volt.

Ha már így szóba került a buszozás, üzenem annak a lánynak, aki egyszer mellém ült a 7-esen, és a Hajónaplója kapcsán szóba elegyedtünk, legyen oly jó, szálljon vissza az Astoriánál, elújságolnám, a Dogville bizony anélkül is tetszett, hogy az eredetit ismerném.

Régen lejárt parmezánt szórtam a tojásos nokedlira, pocsék volt. Ma már csak villamossal utazom, más ez a nap.

Eggyel korábbi posztomban azt kérdeztem, "így-e?". Hát így! Mert én rájöttem, mi ez az egész az MSZP-vel.

Gondoljunk csak bele, Lendvai Ildikó bejelenti, hogy lemond, meg hogy alapvető tisztújítás meg szervezeti renoválás vár a pártra. Ezzel párhuzamosan híre kel Molnár Gyula gázos kampányának, és a Népszabadság is leközöl egy iszonyatosan lúzer hirdetést. Legyünk már kicsit józanok. Ennyire kutyaütő nincs ez a párt, ha ilyen volna, nem érte volna meg ezt a nyolc évet, erre azért még a legkutyapicsázóbb kőmagyarnak is bólintania kell.

E döbbenetes fordulat mögött komoly stratégia van. Nézzük csak. Első lépés: LMP lépjen vissza itt-ott, nem jött össze. Második: visszalépnek az LMP javára, ez sem kecsegtetett túl sok eredménnyel. Most itt a tuti harmadik: elkezdik magukat lejáratni, hogy a pártban alapvetően csalódottak, de a szavazatuk elvesztésétől való félelmükben mégis inkább rájuk szavazók végleg eltántorodjanak tőlük és (jobb híján) az LMP-re, mint a demokrácia utolsó védőbástyáira tegyék voksukat - utóbbi respektje a csúnya ügyek kapcsán egyébként tovább nőtt. Sőt még a stabilabb hívők egy része is kiábrándulttá lesz, mert azért bennük is van tartás, és átvándorolnak mind a korrekt-zöld LMP-hez. És bizony az LMP vagy bekapta a horgot vagy egyszerűen csak veszi a lapot.

Az MSZP ezzel a céda magatartással, az összes nevetséges próbálkozásával egyetlen dolgot, a demokráciát (vagyis annak hazánkban kialakult csíráit) félti. Lendvai Ildikó remegő hangja az egész MSZP elkeseredett üzenetének akusztikája, az utolsó, drámai gesztusokat figyelhetjük épp, miközben a párt maga látványosan elbukik. Mert vállalja az utóbbi idők egyik legszánalmasabb lebőgését is, ha ez az ára annak, hogy megakadályozza a Köztársaság bukását. Áldozatuk amilyen heroikus, éppoly szomorú. Áll még a kérdés, törpapa.

Micsoda megfejtés ez is! Nekiülök én ennek a Riemann-sejtésnek.

"Ne szeressék, használják az MSZP-t!" Így-e?

A Vastagbőr blogon olvasható egy poszt, ami Molnár Gyula valóban ízléstelen propagandáját ecseteli. Természetes a felháborodás, én is egyetértek a hőbörgőkkel.

Egy dolog viszont bántja a csőrömet. A poszt írója, ugye, nehezményezi, hogy a képviselőjelölt kampányában nem tünteti fel a pártot, aminek színeiben indul a választásokon. Kérdem én, olyankor miért nem kiabálunk fennhangon, amikor Orbán Viktor anakronisztikusnak ható, ám éppen ezért ijesztő zsánernek megfelelő profilban elkészített óriásplakátjai nyomorítják a látómezőt úton-útfélen, egyetlen Fidesz-logó nélkül. Vagy amikor a kampányfilmjükben sem szerepel a pártlogó, csupán a vezér utazgat összevissza hóna alatt a vékonyka pártprogramjukkal (és semmivel sem menti a helyzetet a videó végén található szöveg, hogy "Készült a FIDESZ-KDNP megbízásából", mert ami a megbízásukból készül, az lehetne akár egy mosóporreklám is, viszont a kampányfilm szóljon róluk) . Miért tűnik természetesnek, hogy egy demokratikus államban valaki a személyi kultuszát reklámozza az általa (is!) képviselt párt említése nélkül - merthogy párt indul a választáson, nem pedig egy személy?

Ha már az ominózus plakátot szóba hoztam, azt is leírom, hogy mérhetetlenül zavar a vezér tekintete. Lehet, hogy ügyetlen, tolvaj banda az MSZP, de Mesterházy a szemünkbe néz a plakátokról, kiráz a hideg a Jobbiktól, de Vona a kamerába tekint, hasonlóan Bokros vagy Schiffer is nyíltan az arcunkba bámul. Lehet, hogy egytől-egyik gengszeterek mind, de legalább vállalják azt, amit tesznek - legyen ez a gesztus akár csak a kampány-imidzs része, de ott van. Egyedül Orbán Viktor az, aki nem a szemünkbe néz, hanem elréved valahova oldalra. Flegmaság? Rossz lelkiismeret? Mi ez? De kikérem magamnak.

Annak idején, tudomásom szerint, a görög rendszerben volt egy szabály: ha valakit egy adott, kellően nagy létszámú tömegnél szélesebb kör támogatott, egyszerűen megölték. Elnézve a hazai helyzetet, érthető az ok. (Ha híres lennék, menne a Magyar Nemzetbe, hogy Orbán halálát akarom.)

Tényleg lehet abban valami, amit Tenigl-Takács László a márciusi Mozgó Világban ír az összeesküvésekről. És már az is gyanítható, hogy az MSZP-t éppen az ÉS ugráltatja. Valóban, meglepő volt Megyesi Gusztáv legutóbbi vezércikke, de most már világossá vált a célja. "Nem fognak", írja ő. Hát dehogynem, mondja az MSZP. Vagy valami hasonló. Micsoda kódolt üzenetet fejtettem meg az imént.