Undorító, hogy minden a politika körül forog, de arra gondoltam, a szervezőkkel egyetértésben lehetett volna egy beszédmentes, sima gyaloglós, ugyanakkor némileg tüntetőleges együttartás az Élet menete rendezvénnyel valamennyi párt részéről. Amiről tudok, hogy Rogán Antal és Horváth Csaba beszédet mond, de igazából deklaráltan csatlakozhatna a Fidesz, MSZP, MDF, LMP, Civil Mozgalom stb. - kíváncsi lennék, a Jobbik mit lépne. Persze, ez is csak úgy működne jól, ha a sajtó hajlandó volna kellő visszhangot adni az eseménynek és a pártok többsége egyhangú álláspontjának, és a Jobbikot is keményen, határozottan faggatnák, ugyan mit gondolnak a dologról, hiszen a többi párt mind csatlakozott.

Egy dolog miatt aggódom: a menet óriási léggömbjeit nem tiltja le a légvédelmi hatóság a füst miatt?

Apropó, ez is mennyire szerencsétlenül jön ki, hogy a lengyel elnök temetését Obamától Károly hercegen át Zatlersig sorra mondják le a hatalmasságok, elméleti síkon disszonáns ugyanis, hogy teljesen hasonló okokra hivatkozva hátrálnak ki a programból, mint ami miatt az a 132 ember meghalt. Pedig az volna az igazi tiszteletadás, ha dacolnának a veszélyekkel, mint némely hegymászók vágnak neki egymás emlékére a tragikus helyszínné vált magasságoknak. Ekkor persze az is lehet, hogy elhull a világ vezetői szférájának java része, aztán legalább előrehozott káosz lenne.

Félreértés ne essék, nem vagyok anarchista, de vasárnap délelőtt az ember, legalábbis, amíg nem lesz erősen javallott misére járni, eltévelyeg gondolatban kissé. A mieink pedig menjenek is szépen a lengyel elnök temetésére. Nyugodjék békében az összes áldozat.

Családom állandóan azzal riogat, hogy bizony ideje lenne már kitalálnom, mi legyen, apám ráadásul külön kis tézisével tetézi az egészet, miszerint az ember csak egyszer dönt. Én meg rágódom, hogy ez talán már sok évvel ezelőtt meg is történt, és csak szopatom magam, hogy nem vagyok hajlandó tudomásul venni, sőt igyekszem ellene dolgozni - most például posztot írok egy kies blogba. Aztán meg itt van ez a francos országgyűlési választás, hadd ne mondjam, hova kívánom az egészet

Végre egy szombat, amikor nem történik semmi a Subba amúgy szórakoztató blogján közölt meglepő poszttól és a nemzeti gyásztól eltekintve, megfőtt a leves meg mos a gép, bekapcsolom a komputerem, erre a Win'os indulásakor egy képernyő fogad, hogy márpedig eljött az idő és én válasszak böngészőt a felkínált néhányból. Mi a geci van? - fogadom a nyitott értelmiségi kifinomult reflexével a jelenséget. Gyors számítást végzek magamban, és konstatálom, éppen 2, azaz kettő böngésző van telepítve a gépemen, ráadásul a Mitrosoft is örülhet, mert hosszú idő után először a Felderítőjüket tettem meg alapértelmezettnek.

Hamar kiderült, hogy az egész mögött egy BrowserChoice nevű nemzetközi sóhivatal áll, mindenféle versenypolitikai megfontolásból az EU által kezdeményezett ejnyebejnyék miatt. Nem volt kedvem mélyrehatóan kutatni a dolog miértje után, de az feltűnt, hogy a tálcáról eltűnt az IE ikonja, ami egyébként kivételesen nagyon jó helyen volt eddig (bár ez néhány apró egérmozdulattal visszacsinálható), meg hogyha választok, melyikek legyenek az én böngészőim, akkor tárolnak mindenféle adatot erről az én döntésemről valamilyen szerveren, ahol egyébként majd azt sem tudják, ki vagyok, viszont, ha rosszul teszek valamit, netán dinájolom a csojszot, elküldik egy EU-részleg pápaszemei alá statisztikai célokkal.

Felmerült bennem, hogy mi van, ha mondjuk én egy Que?Net! nevű, spanyol ortodox mormon szervezetek adományán és az Új Ember szerkesztőségének szakmai támogatásával szittya nyelven kifejlesztett, szentelt bites böngészőt szeretnék telepíteni és használni, ami mentes lenne a kapitalista világ mindenféle beépülő szennyétől (értsd: semmivel sem lenne kompatibilis). Rögtön érkezne is az infó az EU-nak, hogy van itt egy ember Magyarországon, aki hithű böngészőjével kívül esik a globalizációs elképzeléseken? Ráadásul idehaza ez mostanában még nehezebb dilemma, mert mi van, ha én, szükségből természetesen, ezzel is csak a választások utáni időkre gyúrok?

Némi töprengés után a döntés elhalasztását lehetővé tévő gombra klikkeltem. Már-már azt gondoltam nagy büszkeséggel, hogy akkor én most végre valahol fasszal szavaztam, de sajnos csalódnom kellett: egy figyelmeztető ablak ugrott fel, és közölte velem, hogy a Win'os legközelebbi indításakor újra döntéshelyzetbe kényszerülök. Ráadásul, és ilyet is ritkán tapasztaltam eddig, leokézás után maga a főablak nem zárult be. Próbáltam még párszor, de csak ez a csökönyös párbeszéd folytatódott a program és köztem, így végül a jobb felső x-szel vettem búcsút a nemkívánt kérdőívtől.

Riasztó már a sok választási kényszer. Főleg, hogy abban nem határozhatok, akarok-e dönteni vagy sem, mert muszáj. Jöjjön az a centrális állam, hadd szabaduljak fel egy kissé végre.

Legyintek rá most erre talán azért is, mert hazai viszonylatban immár megszületett a 2010-es választási időszak nem politikai, mégis a legnehezebben emészthető híre: Popper Péter itt hagyott minket - ő így döntött. Le a kalappal.

Kedves magyar nép!

Láttam, ott voltam: elmentél szavazni, és megcsináltad. Engedd meg, hogy egy lábjegyzetszerű észrevételt fűzzek ehhez a jeles eseményhez - elsősorban nem marginális volta miatt jellemzem így írásom, sokkal inkább mert szaglik róla az, ami bűzlik.

Orbán Viktornak a választási győzelem ünneplésekor mondott köszöntő beszédéből emelnék ki egy gondolatot csámcsogni rajta kissé. Pontosan az a szűk két mondat keltette fel a figyelmem, ami valóban üzenni is látszik valami fontosat az álszerénykedések és öntömjénezések sűrűjéből. Íme az idézet: "...a következő kormány nem érhet el sikereket önállóan és egyedül. A következő kormány és én személy szerint is csak akkor érhetünk, érhetek el sikereket, ha mindig számíthatunk Önökre, ha mindig számíthatunk Rátok, ha ti is mindig ott lesztek s megteszitek a magatokét" (https://www.youtube.com/watch?v=M2nXks2c3yQ, kb. 5:38).
Alkotmányos rendszerünknek megfelelően, értelmezésem szerint legalábbis, te, szépreményű magyar nép az imént megtetted a magadét, megválasztottad a számodra szimpatikus pártot, hogy az kormányozza az országot a következő, reméljük, legfeljebb négy év hosszan tartó ciklusban. Ez idő alatt, tehát a tényleges országvezetés során miért is kéne neked, egyáltalán hogyan is adódna lehetőséged ott lenned a pártod mellett? Miért kell számítania rád, mikor már hatalmon van? Ha jóhiszeműen kommunikációra való buzdításnak érteném a feszólítást, akkor sem látnám bizonyítottnak az elhangzottak igazságát, mert ismereteim szerint az LMP-n kívül egyetlen párt sem vetette fel a párttagok és a többi állampolgár közötti folyamatos, közvetlen konzultáció szükségességét, ráadásul többé-kevésbé konkrét megvalósítási tervvel - akármilyen idealista is az elképzelésük. De erőltetettnek érzem a feladattételre szóló utasítást ("megteszitek a magatokét") vitára inspirálásnak érteni.
Akkor netán a polgári engedetlenségre, mint fegyverre céloz? Tényleg erre lenne még mindig szüksége az immáron hatalomra került pártnak? Mondom azt, hogy nem. Egyéb? Jó, természetesen lehet becsületesen dolgozni, szelektíven gyűjteni a szemetet, jobb oldalra állni a mozgólépcsőn, már akinek van az effélékhez kedve, de ilyen akciókkal szerintem nem magát a pártot támogatnád, én alapvető emberi-társadalmi értéknek számítom mind.

Egy többpártrendszerű képviseleti demokráciában a vezetés és ellenzék dialektikája viszi valamilyen irányba, szerencsés esetben előre az országot. Az első mondat e gondolatnak akár meg is feleltethető. Igen ám, de egy kiiktatott, leépített, mozgásképtelenné, hiteltelenné tett ellenzék nem lehet a fenti elveknek megfelelő kooperatív társa az egyetlen vezető pártnak. Vagy valóban attól tart Orbán Viktor és pártja, hogy nem sikerült, nem sikerül majd vetélytársait eléggé megbénítani (ez szerencsére elég valószínű), így azok ellenkezését folyamatosan párton kívüli aktivitással kell letörni, amely módszer eddig is beválni látszott, csak hát a választó is azt gondolná, most már lankadhat a nyagygyűléses lelkesedés, mert elérték, amit akartak? Dilemma ez még. Akárhogy is, palástolatlanul rettentően árulkodó a helyzet. Valakit tehát meg kell nevezni, mint együttműködő partnert. Egyetlen lehetőségként ezért lépsz a színre te, mosolygós magyar nép. Sajnos azonban olyat, hogy egy képviseleti demokráciában a népnek aktívan támogatnia szükséges a kormányt annak működése alatt (gy.k. ekkora baromságot) csak a beszélni tudó kígyók és az ostobák állítanak.

Édes, vészekhányta, ázott magyar nép, ha esetleg csalódnál később, pofára esnél, vigasztalhat a tudat, hogy évtizedek múlva díjesőt zsebelnek be nagyívű utadról készített filmjeikkel az akkori Bacsók meg Szabók, ha ugyan lesz még mire, hova és kinek filmeket csinálni. Erről jut eszembe: a sors sokatmondó, figyelmeztető gesztusa lehetett, hogy az Evitát nálunk forgatták le. Nem vettük észre, bár a film sem volt túl jó.

Tegnap este a buszmegállóban láttam egy szőke hajú lányt. Olyan volt a szürkület áztatta szemerkélő esőben, mint egy buszra váró teremtés. Jelenlétének különös motívumát képezte a bőröndnyi méretű, papír IKEA-szatyorból peckesen kikandikáló három masszív szál kála. Megemlíteném még, hogy átellenben velünk villanásokkal kísért útján sztárüj vihar közeledett. Annyira meghatott ez a kép, hogy azon nyomban leellenőriztem a busztáblát, és bizony kiderült, nem jó megállóban állok. Mehettem eggyel odább.

Van ez a szitu, hogy Jézus, megelégelve a kétségek közti egy helyben toporgást, fogta magát, és kivonult a sivatagba. Rajzolt egy kört, és beleült, mondván, addig marad így, amíg választ nem kap (ez volt az ő Kossuth tere). Szegénykém, ott dekkolt napokig éhkoppon (bocs, mégse Kossuth tér), jó darabig úgy tűnt, hoppon marad. Aztán, mint Hófehérkéhez flóra és fauna, mindenféle lények kezdtek jönni, nőni köré, többek között egy oroszlán.
Annyira megtetszett a dolog, gondoltam, ezt valahogy én is kipróbálom. Sokáig tartott, de összejött, persze az éhezős részt nem jutott időm elkezdeni, mert akkoriban már dolgozni jártam, meg aztán nem is egyedül voltam, inkább barátokból alkottam a kört. És tényleg működött, megjelent az én oroszlánom. Jött felém komótosan, tőlem körülbelül három méterre pillantottam meg a hatalmas, bozontos pofáját. Na, ez volt a baj. Fogtam is a cókmókom, és iszkiri!, mentem haza.
Azóta kerülöm az ilyen helyzeteket. A kör is szertefoszlott, ahogy eső után párolog a víz az aszfaltról, ha kisüt a nap. Szobámban ülve egyfajta büszkeséget érzek néha, hogy láttam. Nem kétséges, maradok egy darabig.

Álmaimban gyakran visszatér a kép, ilyenkor inkább csak érzem, hogy hátrálok, semmint valóban lépdelnék vagy tennék egyáltalán bármilyen mozdulatot, és ami érdekes, a fenevad szánnivaló hangon morog valamit, majd legörbül a szája és elpityeredik.