Na, szóval (ez is melyen modoros már, így kezdeni egy posztot, na, szóval - mintha a magam kis sikeres stand-upját nyomnám itt, az olvasóközönség áhított Nagy Endréjeként újpéteresen villantanám az új tutit, és persze az én mondjuk napi 0,02 olvasó per nap léptékű publikumom folyton velem van, szavam lesi késő éjjel és déli tizenhat órakor, amikor az exhib késztetésem és a ráérő időm egybeesik, hogy megint valami konklúziót csippenthessen magának blogom decens lájkolása közben. Hányszor zengett más blogolók oldalain ez intró - és micsoda blamázs az önkritika páholyából nézve. Ennyit erről.) Na, szóval  - és itt már van értelme, ugye, hiszen most térek posztom eredeti témájához vissza, az eddigi szófosás pedig jól szolgál arra, hogy kéményseprőileg is aláírhatóan kibéleljek egy fáradt gőzt kieresztő szellemi legényeset, de elég már a szófacsarásból, na, szóval - jól van, ez már tényleg gáz, úgyhogy még egyszer, utoljára leírom, hogy el tudjam végre kezdeni a posztot - na, szóval elmentem 30Y koncertre, hogy végre megnézzem, mennyire fos is ez. Hogy a nagyok szavával éljek, nem is annyira fos, szépen összeállt a dolog, szar. Na jó, annyira nem, de alapvetően baromira zavart a megcsináltság az egészben. Sok volt a Kispál-utánérzés, zeneileg és szövegileg egyaránt, sőt konkrétan átvett sorok, szófordulatok is felfedezhetők voltak, viszont az élősködésen kívül semmi kreatív használatát nem fedeztem fel az átemeléseknek. Persze más evokációk is kihallhatók voltak, hol rocklegendáktól, hol mintha szépirodalmi kötődést véltem volna felismerni, szép dolog az interkontextualitás szemszögéből, kár viszont, hogy a dalok prozódiája időnként darabos, a mondandó pedig túlnyújtott, erőltetett. Próbál a nagy elődök stílusában írni, de nem annyira ügyes. A zenéjük részleteiben izgalmas, pontos, a váltásokat nagyon szépen csinálják, egészében véve viszont unalmas. Mindezt egyetlen fél koncert alapján szögezem le, nem szép tőlem. Ugyanis untatott, kicsit irritált, Beck Zoli afféle megmondóembernek tűnt a maga művészi dimenziójában, akár Ákos a sajátjában, nem szeretem az ilyet, noha nem tűnt hülyének az ürge, a beszólásai a ZP-vel kapcsolatban például szimpatikusak voltak ("ti vagytok a magyar zászló" - mondta a közönségre), végül egy szűk óra után el is jöttem, és inkább posztot írok. Valószínűleg ittasan fiatal állapotban, duzzadóan sastamási romantikára felhúzott élethelyzetben mindenképp ütős szerenád lehet a zenéjük egy kúráshoz - sivárabb, lúzerebb időkben az ember elkívánja az ilyet a picsába.

Mert hát az ember akar, tesz, aztán egyszer csak szemben találja magát egy rettenetesen profán asszonyi bölcsességgel. Kevés annál egyszerűbb dolog létezik ugyanis, mint a felismert határokon belül maradva megélni a mindennapokat. A probléma sajnos az, hogy általában kívülről szemlélik a terráriumot a népek, és döbbenten olvassák a bemutatott fajról szóló ismeretterjesztő kiírást a zöld keretben, alul, ki-ki a magáét (pl. "lelkes színházrajongó, pártoló tag, amúgy kedves, csendes egyén, aki gyakran sörözik a barátaival" vagy "apa, aki neveli a gyerekét", meg még biztos sok egyéb van). És olyankor jön a spielbergi fordulat, a filmes giccs: a szemlélődőre rájön a grínpíszhetnék, és üvöltve veri a centis üveglapot, hogy engedjék ki, engedjék ki. Persze a kamera ezt már a benti nyugalomból mutatja, ahova nem jut el a hang, csak a torzult arcú tátogást és néma dörömbölést látni, a száj pedig, ki tudja, inkább azt mondja, engedjenek be, engedjenek be. Ezekben az üveges percekben valahogy sokkal hihetőbbnek tűnnek a már említett költő egyszerű szavai, hogy nincs mit ragozni, nincs mit tagadni.

Regisztráltam a Facebookon. Na, nem azért, mintha. Hidegen hagyott a közösségi portálok csábítása, ellenben eldöntöttem, ha a Civilization facebookos verziója megjelenik, azt kipróbálom. Igaz, még csak béta, de már elérhető, így hát csatlakoztam a hálóhoz. Mindjárt be is jelöltem jónéhány ismerőst, kicsit cseteltem, ennyi, viszont a CivWorld kurvára busy volt, nem lehetett belépni. Pedig, olvasgattam a játék leírását, izgalmasnak tűnik. Úgy látszik, ez most a formám.

A minap például későn érkeztem a munkahelyemre, az irodaház előtt orbitális tömeg várakozott. Morogtam is magamban, milyen rendezvény van itt már megint, hogy hónaljszagú leszek, mire a gépemhez jutok. Beléptem a kapun, akkor még nem értettem a törtetésem során elkapott, rám meredő, nagy női szemeket, azt hittem, a vasalt póló teszi. Odabent, mielőtt a csipogóra tettem volna a kártyám, rám szólt a portás, hogy nem lehet bemenni. Mondom, akkor hogy. Mondta, sehogy. (Ezekben az atomi párbeszédekben fedezhető fel igazán szociális szinten a természet szépsége.) Akkor esett le, hogy éppen zajlik a már vagy hete bejelentett tűzvédelmi próba, amiről jól elfeledkeztem. Mindenkinek a fantáziájára bízom, milyen érzés lehetett kimenni az utcára egy irodaháznyi csürhe elé, aki diszkréten azon tanakodik, vajon ki ez a faszkalap - mindössze néhány szemétláda ismert jól, a kollégáim, akik hangos nyerítéssel respektálták szánalmas mutatványom.

De még ők sem tudtak róla, hogy odafelé menet, az utcán láttam egy kiscsajt, fehér ruhában volt, ropogós mellekkel tuszkolta a hőséget, az áttetsző vászonnadrágon át fonákról felmérve, úgy vélem, még Rodolfó is ejtett volna egy izzadságcseppet, hogy az illúziók szerint később lecsusszanó ruhadarab alá hirtelen bugyit varázsoljon, apró termoszt lóbált a balban, mint Piroska az almás kosarát, az egész cica egy gyereknapi lufi könnyedségével riszálta magát - megszólítottam ezt a tüneményt, jól nézel ki, mellékesen mintegy, aztán, a mosolygós nyugtázást begyűjtve, folytatásképpen érdeklődtem, hova viszi az ebédet, a termosztáskára mutatva, mire közölte, az nem ebéd, hanem veseminták, ő ugyanis ápolónőnek gyakorol a Klinikán, épp oda tart. Végül elköszöntem és balra fordultam.

El ne felejtsem, össze kell dobnom egy site-ot, hónapos csúszással persze, bagóért, ismerősnek. De ma még belefér, lássuk, hogy megy tönkre Cattani házassága.