Volt alkalmam megtekinteni Mundruczóék legújabb dobását, még a hazai bemutató napján. Kivittek minket egy hejre emeletes busszal a halálfaszára, odafele, mivel még nem ültem turistatranszporton, mondtam haveromnak, fel a nyitott emeletre, kiderült, hogy hűvös szélben ez lehangoló, visszafele már nem. Beértünk valami gyárterületre, egy batár hangár előtt alaposan megvárakoztattak bennünket, több százan toporogtunk, idióta kultúrlúzerek, akiket elcsábítottak egy klasszik tömegbelövetős helyre, hogy pofátlan színészek majd interakciót kikényszerítve szopassanak valami posztmodernben. Legalábbis ezt gondoltam, ahogy ott álltunk, és elnéztem a sok, vegyes életkorú, egymást stírölő, bizakodó értelmiségit.

Végre aztán felnyílt a garázsajtó, Nagy Zsolt jelent meg, már szerepben, véresen, beinvitálta a nézőket. Hagyományos, dobozszínházas nézőtér fogadott bennünket, a színpad egy kamion volt, és a nézőtér bal oldalán is folytatódott. Aztán sötét, és indult a műsor, afféle filmes-színházi rendezőtől elvárható módon a videós technikát az élő színjátszással vegyítve. Némi előre felvett snitt és sok élőkamerás vetítés. Meg aztán trágárság, pucérkodás, sár, vér, pisi, remek éneklés és néhány brechti effektus.

Nagy sikert élt meg a darab külföldön, idehaza némely kritika szintén lelkesedett érte, itt-ott sokkolónak nevezték az előadást, a jelenetekre célozva. Számomra is valóban sokkoló volt, ám inkább amiatt, hogy először tapasztaltam Krétakör-Mundruczó viszonylatban masszív unalmat előadás közben. Ahogy haverom fogalmazott, aki ilyen eszközeiben védjegyes előadást amúgy először látott a társulattól: bebizonyosodott, puncival, szarral nem mindent lehet művészetnek eladni. Egyetértek.

Már akkor gyanús volt a dolog, amikor a darab elején kijött a három muff és tolták a bugyit. Aztán pisiltek, majd Nagy Zsolt betúrt a puncijukba, ezt persze már imitálva, legalábbis combbal takarták a lányok a férfikezet. Aztán volt olyan jelenet, amikor teljesen fölöslegesen Katona Laci, Bánki Gergely is faszra vetkőzött. Mert ez így volt szokás Krétaköréknél, mondhatni. Még inkább kontrasztosította az öncélúságot az, hogy ugyanezen jelenetekben más szereplők nem tolták le a gatyájukat, kontextusában teljesen indokolatlan módon. Most akkor ez egy ilyen ki meri ki nem vetélkedő? Vagy pedig nem volt elég összetartó a társaság, hiányzott az elsöprő, a rendezés és a darab sugallta, mindenkit magával ragadó közös vezérelv a próbák folyamán, ami áttörte volna a gátlásokat? Egyébként pedig ez a ritka színvonalas társulat odáig jutott volna, hogy azt gondolja, a felkavaró, formabontó, alternatív előadások origója a seggszag?

(Már az, hogy egy bekezdést képes vagyok a pucérkodásnak szentelni, hogy ez ennyire releváns emlék maradt, jelzi számomra, hogy valami nincs rendben a darabbal. Jópár előadást láttam a Krétakörtől, és soha nem vált a szereplők meztelensége markáns beszédtémává, akár komolyan, akár viccelődve - nem álszentség, így van. A Krétakör tevékenységének egyik legszimpatikusabb aspektusa volt, hogy a testet vállaltan a legfőbb színészi eszköznek tekintették, és mint minden mást a színházban, a nézőket is beleértve, gátlástalanul, de jó ízléssel kezelték.)

A darab maga nem szól semmiről. Pontosabban szólva: értem nagyjából, mit akar mondani, hogyan próbálja az eredeti mű koncepcióját - a sztoriját ismerem, magát a könyvet viszont nem olvastam - egészen más miliőben tálalni, aktualizálásával milyen húrokat pendítve provokál és tesz végül szánalmassá engem, mint nézőt, de mindezt talán inkább azért sikerült megfejtenem, mert jóindulatú voltam, és szándékoltan belegondoltam, vajon mire is ment ki az egész. A jelenetek egytől-egyig hatástalanok, valamiért tökmindegy, hogy egyszerű párbeszédről, fanyar humorú betétdalról vagy élőben közvetített csonkolásról van szó. A karakterek kidolgozatlanok (bár felesleges is lenne jobban kidolgozni őket), a dramaturgia pedig egyenesen pocsék: erőltetett jelenetek egymásutánja, következetlen, felvezetetlen változások egyes szereplők viselkedésében (Nagy Zsolt kivált lehetetlen helyzetben van), a nézőkre hatni akarás, a didaktika pedig, magával az alapszituációval egyetemben, annyira átlátszó és esetleges, hogy nevetségessé tesz mindenféle próbálkozást. Akkor omlik össze végleg, amikor a megmondás tetőpontjaként amolyan Mikroszkóp színpadi színvonalon szekálják a nézőket.

Az előadás egyébként felvonultatja Mundruczónak A jégben, a Nibelung-lakóparkban és leginkább a Frankenstein-tervben látott, briliánsan működő rendezői eszközkészletét, azonban olyannyira kutyaütő formában, hogy az csak hagyján, hogy újat már nem tud felmutatni, de inkább tekinteném ezt a rendezését azok előmunkájának, vázlatának, semmint az említett előadásokon jócskán megérlelődött stílus kiteljesedésének. A színészek játéka pedig halovány lett ebben az összevisszaságban, pedig csillagok ők egytől egyig. Az egyetlen jelenet, amikor valamit újra megkaptam a régi idők élményeiből, Láng Annamária és Rába Roland kettőse volt. Ennyi. Emellett kiaknázatlan karaktereket láttam kiaknázatlan színészi tehetségeket beáldozva, gondolok itt Derzsi Jánosra, aki ugyan  nyúlfarknyi figuráját is emlékezetesre gyúrta (csipőrázás rulez!), vagy épp Szemenyei Jánosra, akinek a szerepére, ha kimennek az utcára, és leszólítanak egy járókelőt, hogy bocsi, szereted a színházat?, voltál már színpadon?, mutasd a fogad, oké, jöhetsz - már megvan a tuti ember. Egyedül a három lány esetében jött kapóra és működött a karakterek lényegtelenségbe fajuló felszínessége - épp ennyire nem számított életük az őket elnyomó, kihasználó szemétládáknak.

És ha már volt OPNI, Sziklakórház, Zsámbék stb. - azt gondoltam, egy gyárterület megint csak nagy ötlet, biztos kihasználják a helyszín adottságait, lesz bújócska, meghökkentés, hogy ihaj. Ezt azonban lenyomhatták volna akár a Trafóban is, a helyszín ugyanis önmagában semmit nem adott hozzá a hangulathoz, leszámítva a bosszúságot, amit a plusz másfél óra utazás okozott.

Szó mi szó, ez most nem jött össze, még ha szokatlan is. Hiába, nehéz istennek lenni.