Ma reggel az öltözőszekrény lakatját nyitva remegett a kezem. Az örökké felmosott, nyirkos fitnesz-öltöző korábban mindig hűvösnek tűnt, ma viszont nem fáztam, csak remegtem. Észrevette ezt squash-partnerem is, és ez feltehetőleg elégedettséggel töltötte el. Tény, hogy az adott helyzetben eluralkodott rajtam az ijedtség, de valójában, azt hiszem, nem emiatt remegett a kezem.
Sokféle emberrel sokféleképp kell kommunikálni, és, bár nem érzem magam jártasnak ebben a mesterségben, vele, érdekes módon, sikerült megtalálni a közös pontot. Régi barátságunk hosszú évekre csendesedett el, s az új találkozások mindkettőnket rádöbbentettek, nincs miről beszélgetnünk. A squash bizonyult az egyetlen működő érintkezési pontnak. Vicces helyzet. Volt, hogy nem is szóltunk egymáshoz egy szót sem játék előtt és után öltözéskor, jóllehet egy padon ültünk. Mint a párjukat csaló muszáj-szeretők, csak az aktusban kooperáltunk, aztán megint a hideg távolságtartás.
És mint ilyen, akkor válik kínossá az együttlét, ha az egyik félnek gyengébb időszaka van, magához képest alulteljesít. Osztott is rendesen, de már megszoktam. Üzekedésében a virtus vezérli, számára a beteljesülés csakis a felülkerekedés lehet, amiért foggal-körömmel küzd, ha kell. Ma reggel is játékbeli fejlődésemen élcelődött, ostoros moszatnak nevezett. Erre én, folytatva az evolúciós metaforát, annyit mondtam, annak idején a kardfogú tigris remek ötletnek tűnt. A moszat nem nagy szám, viszont mindig ott van a lehetőség benne, míg a kardfogú tigris domináns volta ellenére is zsákutca. Mentünk játszani.
Észre kellett volna már vennem, hogy vele sokkal óvatosabban kell viselkednem. Korábban, ha bemelegedtem játék közben és geci ütéseim voltak, amikkel kifogtam rajta vagy egyszerűen csak nem ért el egy-egy labdát (hozzáteszem, ritkán fordult elő), káromkodott, eldobta az ütőjét, dühöngött. Valahányszor előtörtek belőle, kivártam ezeket a bohóckodással elegyített rohamokat, amikről tudtam, felbolygatva veszélyesek lennének; bíztam a humorérzékében, a már régről ismert, méregtől vörös arcát mosolyogva fogadtam. "Na, most indul a daráló", mindig ezt mondta. És indult is. Gyanítom, ezek a meccsek nem is az ütőkezelésnek köszönhetően dőltek el kilenc szettben, hanem pszichésen, a másodperc tört része alatt. Nem bír veszíteni. Ilyen. Ezért is mondom, hogy homokegyenest különbözünk, mert én meg nyerni nem bírok.
Valamiért azonban a türelme ma bemondta az unalmasat, és felbosszantott kissé. Amit én a legjobban utálok, ha alázásból vagy egyszerűen csak jóindulatból visszafogottan játszanak velem. Akkor inkább hagyjuk, elismerem, hogy nem nyújtok kihívást partnerként, de akkor se legyen velem senki karitatív a játékban. Ő dühből, megvetésből tett velem így. Szóltam neki, hogy nem kéne. Azt mondta, lusta vagyok, ezért ő sem fut a labda után. Igazságtalannak éreztem a vádat. Én leizzadok a meccseken, és korábban még ő maga említette többször is, hogy azért szeret velem játszani, mert nem hagyom magam. Felvetettem az ötletet, hagyjuk akkor, ne játszunk. Az egy dolog, hogy ügyetlen vagyok, sajnálom, de ő most fasz. Ezt mondtam neki kétszer is, hogy fasz.
Bokor Pál értekezik az ÉS-ben, hogy elkerülhető a polgárháború. Egyszerűen azért, mert egy erőszakos puccs a jelenlegi európai politikai légkörben eredménytelen lenne, sőt visszafelé sülne el. De tudomásul kell venni, hogy sorra alakulnak a félkatonai, megfélemlítésre alkalmas szervezetek, egyelőre védelmi jelleggel, láttunk már ilyet a történelemeben, keretlegények tömege kerül sorozásra. Liberálisnak tartom magam, szerinte tehát félek. Van benne valami. Ma reggel rádöbbentem, hogy gyámoltalanul érezném magam egy ilyen katonaszerűséggel szemben, ha az dühös lenne rám és nekem esne.
Végül is nem nagy szám, csak a szám vérzett kicsit, meg a könyökömön lett egy horzsolás. A squash-ütővel nem ütött, mindössze az arcomba nyomta, nem az öklével vágott meg, hanem a tenyerével sújtott. Mikor már a földön voltam, a bokámra taposott, szerencsére nincs semmi nyoma. Kung-fut tanul, próbálgatta kicsit a koreográfiákat. Azokon az edzéseken az ilyen durva fizikai kontaktus biztosan mindennapos, nekem szokatlan volt.
Még működik benne egy erős szociális kontroll, ami ennyire engedte csak ki belőle az agressziót. De látszott rajta, hogy nehezen hagyja abba. Szomorú, hogy nem éreztem, a személyem számítana valamit is a mérsékletében, sokkal inkább a hely feszélyezte őt, a közös térre nyíló, üvegajtós fallabdapálya. Amúgy - hadd tegyem kicsit keresztbe a lábam és kulcsoljam össze kezeim a térdemen - nem tűnt gyakorlottnak, egyelőre nincs meg nála a bevált mozdulatsor a gyors, hatékony leápolásra. Az ütései, fogásai ritmustalanok, ötletszerűek voltak, hezitált a technikájukat, az erősségüket illetően. A gáncsolással valószínűleg elégedett. Az ártalmatlanításomra, földön fekve, talán próbálgatott volna még további módszereket. Nem az ütések voltak riasztóak, hanem a hangja, amivel közben magyarázta a reakcióját (én már nem az vagyok, aki ezt elviseli, mint régen), és a tekintete. A tekintete barbár dühvel volt tele.
Egymás szemében egyszerre vagyunk ostoros moszatok és kardfogú tigrisek. Ő engem moszatnak tart, teszetosza, az életre alkalmatlan féregnek, akit szíve szerint eltaposna, de legalább időről időre be kell bizonyítania, hogy felettem áll, aki ugyanakkor elvakult, értelmiségi voltomban pökhendi módon viselkedem, felfuvalkodott, kardfogú tigris vagyok egy állatkerti ketrecben. A másik oldalról szerintem érthető már, mire céloztam vele kapcsolatban a tigrissel, és emellett a talán Kerntől hallott szlogen jegyében (mindenki biztonsági őrnek születik, de van, aki többre viszi) az EQ-ja alapján őt - a művelt értelmiségiek sörcsapjánál legalábbis - egy ostoros moszat szintjére teszem.
Hiányozni fognak az izzasztó és izgalmas meccsek, amiket játszottunk. Az inkompatibilitás köztünk minden további próbálkozást értelmetlenné téve megmutatkozott. Amiképpen ő engem már megvet és gyűlöl, nálam átlépett egy határt, ahonnan nincs visszaút. De megvallom, nehezen viselem a csalódásokat, főleg, ha a saját tévedésem vezet oda. Olyannyira, hogy ettől néha kisebb dührohamot is kapok. Még a kezem is remeg olyankor. Akárcsak ma reggel az öltözőszekrényre zárt lakat nyitása közben a fitnesz-klubban.
