Elvoltam bő hétig, hazatérve felfedeztem, hogy indulásom előtt a mosogató lefolyójába szorulhatott a magvas kenyér egy magja, ugyanis a szűrőn át nyolc centis csíra ágaskodott ki, szép zöld levelekkel a végén.

No de nem erről akarok írni, hanem, hogy mielőtt ellettem volna egy hétig, barátommal Veszprémbe látogattunk, az utcazene fesztivál utolsó napjára, és arról, hogy régen volt már olyan könnyű, kerek napom, mint akkor, és jó ideje nem volt olyan nehéz a szívem, mint utána.

Először is találtunk egy remek önkiszolgáló éttermet, ahol elnyújtottan kávéztunk, söröztünk, majd kellemesen megebédeltünk. Kirándulás gyanánt elsétáltunk az öngyilkosok hídjához, rövid  gondolkodás után innen a vár felé vettük az irányt, majd vissza a fesztivál helyszínére.

"Szerelmes voltam a Németh Juciba. Szerelmes voltam a Péterfy Boriba" - énekelte Hó Márton és a Jégkorszak, ez azóta is a fülemben cseng (nem kis irigységgel, hogy ezt a szöveget bár én írtam volna, nem mintha különösképp érzelmileg érintve lennék a témát tekintve, még ha ezt szkeptikusan olvassa is a harmincon túli olvasó). Meghallgattuk Pusztai Julit is, aki remek énekesnő, természetét illetően viszont menekülésre inspiráló nőnek tetszett, ráadásul bosszantott, hogy, bár konferálásában folyton hangsúlyozta, az egyes dalok ilyen-olyan, többnyire szomorú magánéleti élményeiből táplálkoznak, valamennyi franciául vagy angolul szólt, az átlagos, ámde kíváncsi hallgatóság számára tökéletesen érthetetlenül. Vagy maradjon kussban a számai között és ne csigázza a népet vagy énekeljen a nyelvtanárának, de ez a mutatok is valamit meg nem is tenyérbe mászó attitűd a közönség felé.

Hallgattunk még magyar népzenével beoltott country-t, meg láttunk külföldről érkezett, profi utcai bohóckodókat, közben betankoltunk kajával, sörrel és egy vaskos vodkával, mondván, messze még a hajnal, nyolc óra negyven. Vodkából később repetáznunk kellett.

Fogyasztásban ekkor már kezdtem felzárkózni barátomhoz. Ücsörögtünk valami téri padon, mellénk telepedett egy társaság. Italkotyvasztásuk felkeltette érdeklődésem (mint megtudtam, a bizarr piros lötty neve Maci-fröccs, asztali bort öntenek össze guargumival, valamint almalével isszák a vodkát, meg is voltak lepődve, hogy mi két sör között ásványvíz gyanánt öblögetünk a nedűvel), szóba elegyedtünk velük, és úgy adódott, hogy az este további részét együtt töltöttük egy ilyen, egy olyan meg egy amolyan lánnyal, valamint egy főnyi sleppjükkel, Matyival, ráadásul valamennyien pestiek voltak és erre az egy napra érkeztek Veszprémbe, akárcsak mi.

Nem szándékozom nevekkel dobálózni, de Matyi az Matyi. A vékony, nagypofájú, szétesett srác egzotikus ékessége egy oda nem illő, szürke kalap volt, amit, mint megtudtuk, Kínában vásárolt. Erről később egy kedves, vágott szemű turista is értesült, akinek Matyi, a kalap honfitársát felfedezve hallgatóságában, hosszasan és cinkos hangnemben elemezte vásárlása részleteit, mígnem a kimerítő történet végén a jóember közölte, szolgai vigyorgásán kicsit sem engedve, hogy nagyon élvezte a beszámolót, mindazonáltal ő egyáltalán nem kínai, és legfeljebb ha hírből ismeri a mesében említett helyszíneket.

Matyi később egy kocsmában - addigra már az égvilágon mindenkivel barátkozott, aki az útjába került - felmászott egy haverjának titulált srác hátára, aminek eredménye kollektív zakózás lett. Miután felkászálódtak, a hátulról ily módon megörvendeztetett fesztivál-látogató a Pető Intézet ápolóit megszégyenítő gesztussal átölelte Matyit, és kérte, fontolja meg, máskor mit csinál, mert ő a táskájában bizony értékes fotóapparátust hordoz, amely az efféle kalandok során jelentős kockázatnak van kitéve. Matyi visszaölelte társát, komolyan a szemébe nézett, és békítően közölte vele, hogy vannak Cora-kuponjai.

Ennél a jelenetnél megéreztem, hogy az este átlépett abszurd, már-már szürreális fázisába, ami a hajnali, letargiába burkolózó kábultságig szokott kitartani. És nem tévedtem, egy órával később, a Vad Fruttik koncertre nyomulva például egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az addig mögöttem csetlő-botló barátom árnya hangtalanul elsuhan mellettem, és valamennyiünket megelőzve, irigylésre méltó céltudatossággal, kimérten beledől az előttünk tornyosuló rekettyésbe. A libasorban haladó társaság e momentumban megtorpant, és kérdőn pillantgattunk egymásra, mi is történt éppen. Az eddig kedves, részeg mackó vajon milyen indíttatásból pattog most egy sűrű bokor tetején, akár egy túlhízott, bebaszott Pompom, aki végre rájött, hogy Picur csak szívatja? Aztán persze összeállt a kép, hogy ez az önfeláldozó akció valójában az utat készítette elő nehezen haladó kis csoportunk számára. A lányok sokáig emlegették még kacagva a teljesen meglepő, a romantikán már sajnos túlhaladott, az idiotizmust azonban szerencsére messze elkerülő, mindenképpen kreatív megoldását a bozótvágásnak. A srác persze másnap délben is szedegette ki hátából a tüskéket.

A kellemes nonszensz nemcsak a bulin, de bennem is tetten érhető volt. Villámgyorsan és menthetetlenül belezúgtam a három közül az amolyan lányba. Ez azért volt furcsa, mert védtelen voltam az élménnyel szemben, évek óta nem gondoltam arra, efféle érzelmek hatalmukba keríthetnek, no nem azért, mert lúzer vagyok, még ha az is, hanem mert én magam kissé eltávolodtam attól a dimenziótól, ahol még előfordulhat velem ilyesmi. Erre elém került ez a teremtés, én meg elkezdtem fortyogni belül. Kölcsönösen bátorítottuk egymást, kerestük a másik társaságát, ez volt talán a legmeglepőbb. Külön zamata volt a jelenségnek az a tapasztalás, hogy egy huszonéves csajszi adott esetben igazán kedves és értelmes tud lenni, mi több, gyönyörű zöldek a szemei. Ez eddig persze szép, az abszurdum mégis az, ahogy bíztam benne, beteljesedhet valahogy csírázó kis kapcsolatunk, nem is akartam elhinni, hogy hiszek benne. Nem az a sunáznám élmény volt ő, máshonnan indult a hullám, ami elborított végül - az ilyennél az ember akkor érzi magát a csúcson (ahogy éreznem is adatott), ha telibe csókolja, az ilyenről az ember bogbejegyzést ír. De amilyen gyorsan jött a kaland, a lány még reggel éppolyan hirtelen gátat vetett az érzelmeknek - amennyire nem volt indok arra, hogy ez történjék velem, hogy bármi is szikrát kapjon köztünk, éppolyan érthetetlen volt számomra a szomorú fordulat. Tudom a választ: nő, bazmeg, NŐ - de nem vigasztal. Úgy látszik, csíra nálam már csak a mosogatóban szökken szárba.

A kibontakozó végkifejlet árnyékában persze ingerlékenyebb voltam, így amikor a veszprémi állomáson az állomásfőnöknél reklamáltam, vajon miért van zárva a vécéajtó, és erre ő háttal ülve nekem, vállát megvonva közölte: mert Veszprémben nem lehet az állomáson pisilni (állomásfőnöktől elvárható, pragmatikus szemlélet), közöltem, hogy értem és köszönöm, örömmel megírom majd a neten - ennél durvább beszólás ugyanis nem jutott eszembe, érdekes azonban, hogy úgy tűnt, betalált, valamiért felpaprikázta, távolodva hallottam még a sápítozását. Íme hát, megírtam a neten.

Barátommal úgy emlegetjük ezt a napot, mint valami fenomenális élményt. Az is volt. Sokat dumáltunk még utána, a hazaérkezést dupla Unicummal ünnepeltük azon frissiben, kialvatlanul. Nekem például azért is kellemes emlék, mert úgy írok róla, mármint a barátomról: barátom. Neki a fasz tudja, miért, még a lakáskulcsát is elhagyta, feltehetőleg a bokorban, amire ráhemperedett, de töretlen a lelkesedése. A többi le van szarva, legalábbis nagyon igyekszem.