Megint a megintcsakok és negyvenfokosok kovalens kötésében. Urbánul valami parasztira. Világ cifrája, ahogy Móricz írja. Vágyódva, hogy csak úgy önmagáért, és ne kelljen. Nyikhajok irigyelt potenciája. Ahogy gizdán hajolva, s megvan. De csak simán, aztán inkább lassan, századelősen. Sehogyan sem csupán azért, hogy. Csak kicsit magáért.
Egyszer másnak ezt írtam: "Gondolataim rólad amúgy általában napfényben csillogó tavaszi harmat lepte, sarjadó katicalárvák." Nem több ennél a most sem.
Kajszibarack a termő szederfa tövében, ki nem szarja le.