Tegnap este a buszmegállóban láttam egy szőke hajú lányt. Olyan volt a szürkület áztatta szemerkélő esőben, mint egy buszra váró teremtés. Jelenlétének különös motívumát képezte a bőröndnyi méretű, papír IKEA-szatyorból peckesen kikandikáló három masszív szál kála. Megemlíteném még, hogy átellenben velünk villanásokkal kísért útján sztárüj vihar közeledett. Annyira meghatott ez a kép, hogy azon nyomban leellenőriztem a busztáblát, és bizony kiderült, nem jó megállóban állok. Mehettem eggyel odább.

Van ez a szitu, hogy Jézus, megelégelve a kétségek közti egy helyben toporgást, fogta magát, és kivonult a sivatagba. Rajzolt egy kört, és beleült, mondván, addig marad így, amíg választ nem kap (ez volt az ő Kossuth tere). Szegénykém, ott dekkolt napokig éhkoppon (bocs, mégse Kossuth tér), jó darabig úgy tűnt, hoppon marad. Aztán, mint Hófehérkéhez flóra és fauna, mindenféle lények kezdtek jönni, nőni köré, többek között egy oroszlán.
Annyira megtetszett a dolog, gondoltam, ezt valahogy én is kipróbálom. Sokáig tartott, de összejött, persze az éhezős részt nem jutott időm elkezdeni, mert akkoriban már dolgozni jártam, meg aztán nem is egyedül voltam, inkább barátokból alkottam a kört. És tényleg működött, megjelent az én oroszlánom. Jött felém komótosan, tőlem körülbelül három méterre pillantottam meg a hatalmas, bozontos pofáját. Na, ez volt a baj. Fogtam is a cókmókom, és iszkiri!, mentem haza.
Azóta kerülöm az ilyen helyzeteket. A kör is szertefoszlott, ahogy eső után párolog a víz az aszfaltról, ha kisüt a nap. Szobámban ülve egyfajta büszkeséget érzek néha, hogy láttam. Nem kétséges, maradok egy darabig.

Álmaimban gyakran visszatér a kép, ilyenkor inkább csak érzem, hogy hátrálok, semmint valóban lépdelnék vagy tennék egyáltalán bármilyen mozdulatot, és ami érdekes, a fenevad szánnivaló hangon morog valamit, majd legörbül a szája és elpityeredik.