Olyan könnyelmű dolog megszülni egy gyereket és felnevelni és nagy ívben szarni arra, mi jöhetne még, ha nem lenne, ami van. És milyen önmegalázó arra gondolni abból, ami lett, hogy nincs az, ami inkább kéne, hogy legyen, ha mégsem. Ilyen kaliberű gondolatok gyötörnek, amikor hasprés után várok a következőre vagy épp tekerek a középút szélén.

Most például jelen voltam exbarátaim megalakult zenekarának alakuló koncertjén. Mellbe ütött hamar az élmény, ahogy a gitárprímás neje az öthónapos kisdedjüket dédelgette a kritikus érték feletti decibelben vagy két órán által, mondván, bírja, és mások által is mondván a meghökkentség mittörődöm hessintésével, jahogybírja, ja, apa ott van, látja, jól van. Ja. Apát hogy a csudába látja, ha anya fordul apa felé lentről színpad irányába, ő maga meg szoptatós mellhordón háttal riszáltattatik véges végig az eseményeknek. Jó nagy adag faszkivan zajt kap igen érzékeny fülecskéje, mi több az egész sensorium, amije van. Na de kit érdekel mások szerencsétlen kölyke, mondok.

Zajlik a kispálos cita, szól kvimbi meg rollingsztonsz, mind igazi iparos munka. Istenem, a garázszenekarok többsége a seggét földhöz verné, ha fele annyira jól és pontosan szólna, mint ahogy ők így első kiállásra. Nincs mit tagadni, van igényesség ebben a nagy akarásban.

Vannak Orbánok, vannak Nérók és vannak amatőr színészek a távolpestről, akik ígyvagyúgyde többek. A basszeros, meg kell hagyni, igazi tehetség, a háttérből a próbák alatt előre pozícionálta magát a színpadközépre, ahogy kell, a dalok 90 százalékát leénekelte, tény, hogy jól, mindössze egyetlen esetben derült ki, hogy a dobos az ő valódi (hím) ellenfele lehet, de kuss. A képzett női szoprán hátul alulhasználtan vulvál, egy dal erejéig ugyan becuppan a frontba, de ott is csak a verzéig futja diadala, utána négy markos hím tag döngi le egybehangzó élemedettségben.

Amikor valaki közeleg a negyvenhez és nem jut kijjebb egy kerületnél, megfordulhat a fejében, vajon ennyi-e. Kivált, ha van benne tehetség és érzékenység elég. Ha mondjuk kettővel kevesebbszer hangoztatja, hogy egyetemista vagy netán halványabb utalást tesz arra, hogy ő a zenekar szellemi-szakmai atyja, talán inkább hiszem, hogy egy kollektív élményből maradtam ki.

Áldom a sorsot, hogy nem vagyok köztük, akik hónapokon át készültek az eseményre, és most (mert ez törvényszerű minden célratörő erőfeszítésnél, tudom) nem kell azon emésztenem magam hazaérve, a pozdorja gardrób ajtajára fúrt négyfogú ruhaakasztóba kapaszkodva: ennyi?