A Vastagbőr blogon olvasható egy poszt, ami Molnár Gyula valóban ízléstelen propagandáját ecseteli. Természetes a felháborodás, én is egyetértek a hőbörgőkkel.

Egy dolog viszont bántja a csőrömet. A poszt írója, ugye, nehezményezi, hogy a képviselőjelölt kampányában nem tünteti fel a pártot, aminek színeiben indul a választásokon. Kérdem én, olyankor miért nem kiabálunk fennhangon, amikor Orbán Viktor anakronisztikusnak ható, ám éppen ezért ijesztő zsánernek megfelelő profilban elkészített óriásplakátjai nyomorítják a látómezőt úton-útfélen, egyetlen Fidesz-logó nélkül. Vagy amikor a kampányfilmjükben sem szerepel a pártlogó, csupán a vezér utazgat összevissza hóna alatt a vékonyka pártprogramjukkal (és semmivel sem menti a helyzetet a videó végén található szöveg, hogy "Készült a FIDESZ-KDNP megbízásából", mert ami a megbízásukból készül, az lehetne akár egy mosóporreklám is, viszont a kampányfilm szóljon róluk) . Miért tűnik természetesnek, hogy egy demokratikus államban valaki a személyi kultuszát reklámozza az általa (is!) képviselt párt említése nélkül - merthogy párt indul a választáson, nem pedig egy személy?

Ha már az ominózus plakátot szóba hoztam, azt is leírom, hogy mérhetetlenül zavar a vezér tekintete. Lehet, hogy ügyetlen, tolvaj banda az MSZP, de Mesterházy a szemünkbe néz a plakátokról, kiráz a hideg a Jobbiktól, de Vona a kamerába tekint, hasonlóan Bokros vagy Schiffer is nyíltan az arcunkba bámul. Lehet, hogy egytől-egyik gengszeterek mind, de legalább vállalják azt, amit tesznek - legyen ez a gesztus akár csak a kampány-imidzs része, de ott van. Egyedül Orbán Viktor az, aki nem a szemünkbe néz, hanem elréved valahova oldalra. Flegmaság? Rossz lelkiismeret? Mi ez? De kikérem magamnak.

Annak idején, tudomásom szerint, a görög rendszerben volt egy szabály: ha valakit egy adott, kellően nagy létszámú tömegnél szélesebb kör támogatott, egyszerűen megölték. Elnézve a hazai helyzetet, érthető az ok. (Ha híres lennék, menne a Magyar Nemzetbe, hogy Orbán halálát akarom.)