Megint a megintcsakok és negyvenfokosok kovalens kötésében. Urbánul valami parasztira. Világ cifrája, ahogy Móricz írja. Vágyódva, hogy csak úgy önmagáért, és ne kelljen. Nyikhajok irigyelt potenciája. Ahogy gizdán hajolva, s megvan. De csak simán, aztán inkább lassan, századelősen. Sehogyan sem csupán azért, hogy. Csak kicsit magáért.
Egyszer másnak ezt írtam: "Gondolataim rólad amúgy általában napfényben csillogó tavaszi harmat lepte, sarjadó katicalárvák." Nem több ennél a most sem.
Kajszibarack a termő szederfa tövében, ki nem szarja le.

Volt alkalmam megtekinteni Mundruczóék legújabb dobását, még a hazai bemutató napján. Kivittek minket egy hejre emeletes busszal a halálfaszára, odafele, mivel még nem ültem turistatranszporton, mondtam haveromnak, fel a nyitott emeletre, kiderült, hogy hűvös szélben ez lehangoló, visszafele már nem. Beértünk valami gyárterületre, egy batár hangár előtt alaposan megvárakoztattak bennünket, több százan toporogtunk, idióta kultúrlúzerek, akiket elcsábítottak egy klasszik tömegbelövetős helyre, hogy pofátlan színészek majd interakciót kikényszerítve szopassanak valami posztmodernben. Legalábbis ezt gondoltam, ahogy ott álltunk, és elnéztem a sok, vegyes életkorú, egymást stírölő, bizakodó értelmiségit.

Végre aztán felnyílt a garázsajtó, Nagy Zsolt jelent meg, már szerepben, véresen, beinvitálta a nézőket. Hagyományos, dobozszínházas nézőtér fogadott bennünket, a színpad egy kamion volt, és a nézőtér bal oldalán is folytatódott. Aztán sötét, és indult a műsor, afféle filmes-színházi rendezőtől elvárható módon a videós technikát az élő színjátszással vegyítve. Némi előre felvett snitt és sok élőkamerás vetítés. Meg aztán trágárság, pucérkodás, sár, vér, pisi, remek éneklés és néhány brechti effektus.

Nagy sikert élt meg a darab külföldön, idehaza némely kritika szintén lelkesedett érte, itt-ott sokkolónak nevezték az előadást, a jelenetekre célozva. Számomra is valóban sokkoló volt, ám inkább amiatt, hogy először tapasztaltam Krétakör-Mundruczó viszonylatban masszív unalmat előadás közben. Ahogy haverom fogalmazott, aki ilyen eszközeiben védjegyes előadást amúgy először látott a társulattól: bebizonyosodott, puncival, szarral nem mindent lehet művészetnek eladni. Egyetértek.

Már akkor gyanús volt a dolog, amikor a darab elején kijött a három muff és tolták a bugyit. Aztán pisiltek, majd Nagy Zsolt betúrt a puncijukba, ezt persze már imitálva, legalábbis combbal takarták a lányok a férfikezet. Aztán volt olyan jelenet, amikor teljesen fölöslegesen Katona Laci, Bánki Gergely is faszra vetkőzött. Mert ez így volt szokás Krétaköréknél, mondhatni. Még inkább kontrasztosította az öncélúságot az, hogy ugyanezen jelenetekben más szereplők nem tolták le a gatyájukat, kontextusában teljesen indokolatlan módon. Most akkor ez egy ilyen ki meri ki nem vetélkedő? Vagy pedig nem volt elég összetartó a társaság, hiányzott az elsöprő, a rendezés és a darab sugallta, mindenkit magával ragadó közös vezérelv a próbák folyamán, ami áttörte volna a gátlásokat? Egyébként pedig ez a ritka színvonalas társulat odáig jutott volna, hogy azt gondolja, a felkavaró, formabontó, alternatív előadások origója a seggszag?

(Már az, hogy egy bekezdést képes vagyok a pucérkodásnak szentelni, hogy ez ennyire releváns emlék maradt, jelzi számomra, hogy valami nincs rendben a darabbal. Jópár előadást láttam a Krétakörtől, és soha nem vált a szereplők meztelensége markáns beszédtémává, akár komolyan, akár viccelődve - nem álszentség, így van. A Krétakör tevékenységének egyik legszimpatikusabb aspektusa volt, hogy a testet vállaltan a legfőbb színészi eszköznek tekintették, és mint minden mást a színházban, a nézőket is beleértve, gátlástalanul, de jó ízléssel kezelték.)

A darab maga nem szól semmiről. Pontosabban szólva: értem nagyjából, mit akar mondani, hogyan próbálja az eredeti mű koncepcióját - a sztoriját ismerem, magát a könyvet viszont nem olvastam - egészen más miliőben tálalni, aktualizálásával milyen húrokat pendítve provokál és tesz végül szánalmassá engem, mint nézőt, de mindezt talán inkább azért sikerült megfejtenem, mert jóindulatú voltam, és szándékoltan belegondoltam, vajon mire is ment ki az egész. A jelenetek egytől-egyig hatástalanok, valamiért tökmindegy, hogy egyszerű párbeszédről, fanyar humorú betétdalról vagy élőben közvetített csonkolásról van szó. A karakterek kidolgozatlanok (bár felesleges is lenne jobban kidolgozni őket), a dramaturgia pedig egyenesen pocsék: erőltetett jelenetek egymásutánja, következetlen, felvezetetlen változások egyes szereplők viselkedésében (Nagy Zsolt kivált lehetetlen helyzetben van), a nézőkre hatni akarás, a didaktika pedig, magával az alapszituációval egyetemben, annyira átlátszó és esetleges, hogy nevetségessé tesz mindenféle próbálkozást. Akkor omlik össze végleg, amikor a megmondás tetőpontjaként amolyan Mikroszkóp színpadi színvonalon szekálják a nézőket.

Az előadás egyébként felvonultatja Mundruczónak A jégben, a Nibelung-lakóparkban és leginkább a Frankenstein-tervben látott, briliánsan működő rendezői eszközkészletét, azonban olyannyira kutyaütő formában, hogy az csak hagyján, hogy újat már nem tud felmutatni, de inkább tekinteném ezt a rendezését azok előmunkájának, vázlatának, semmint az említett előadásokon jócskán megérlelődött stílus kiteljesedésének. A színészek játéka pedig halovány lett ebben az összevisszaságban, pedig csillagok ők egytől egyig. Az egyetlen jelenet, amikor valamit újra megkaptam a régi idők élményeiből, Láng Annamária és Rába Roland kettőse volt. Ennyi. Emellett kiaknázatlan karaktereket láttam kiaknázatlan színészi tehetségeket beáldozva, gondolok itt Derzsi Jánosra, aki ugyan  nyúlfarknyi figuráját is emlékezetesre gyúrta (csipőrázás rulez!), vagy épp Szemenyei Jánosra, akinek a szerepére, ha kimennek az utcára, és leszólítanak egy járókelőt, hogy bocsi, szereted a színházat?, voltál már színpadon?, mutasd a fogad, oké, jöhetsz - már megvan a tuti ember. Egyedül a három lány esetében jött kapóra és működött a karakterek lényegtelenségbe fajuló felszínessége - épp ennyire nem számított életük az őket elnyomó, kihasználó szemétládáknak.

És ha már volt OPNI, Sziklakórház, Zsámbék stb. - azt gondoltam, egy gyárterület megint csak nagy ötlet, biztos kihasználják a helyszín adottságait, lesz bújócska, meghökkentés, hogy ihaj. Ezt azonban lenyomhatták volna akár a Trafóban is, a helyszín ugyanis önmagában semmit nem adott hozzá a hangulathoz, leszámítva a bosszúságot, amit a plusz másfél óra utazás okozott.

Szó mi szó, ez most nem jött össze, még ha szokatlan is. Hiába, nehéz istennek lenni.

A szegényebbek még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak legyenek, ez tűnik ki a jelenlegi kormány intézkedéseiből, ugye. Mostanában is jönnek az egyre rémisztőbb hírek (pl. itt).

Megfejtettem a furmányos koncepciót. A kilátástalan helyzetbe került szegény réteg idővel, főleg, hogy munkahelyet nem nagyon találhat mást, kénytelen-kelletlen elszegődik a gazdagok háza körül ezt-azt elvégezni, amely segítséget a gazdag is örömmel igénybe vesz, hiszen a ház körüli munka immár adómentes. Ahogy azt Bauer Tamás is már írta (lásd itt), haladunk az úr-szolga társadalmi felosztás felé. S lám, megoldva a munkahelyteremtés is.

Van ebben valami mókás. Ha korábban már mások nem teszik meg, a regnáló politikai elit torkát előbb-utóbb saját cselédjeik vágják majd el, éppoly régimódin, mint amilyen idejétmúlt a cselédség intézménye, amit felélesztenek.

Hogy van ez? Kihirdetik, kifüggesztik a (fülke)forradalmi szózatot, a NYENYI-t, majd egy év múlva lecserélik a Preambulumra? Mondván, eleve valami ilyesmit akartak? Vajon annak idején a márciusi ifjak mennyire lettek volna hitelesek, ha előbb egy kormányprogramnyi szájtépéssel nyitnak, majd inkább egyszerűsítve, hogy érthetőbb legyen, tizenhárom könnyű kis pontban szedik össze kívánalmaikat.

Másrészről meg mi az, hogy Nemzeti Hitvallás? Nekem nem hitvallásom Isten, a kereszténység, a Szent Istvánnal takaródzó hungarizmus.

Arcátlanság ez.

Ma reggel az öltözőszekrény lakatját nyitva remegett a kezem. Az örökké felmosott, nyirkos fitnesz-öltöző korábban mindig hűvösnek tűnt, ma viszont nem fáztam, csak remegtem. Észrevette ezt squash-partnerem is, és ez feltehetőleg elégedettséggel töltötte el. Tény, hogy az adott helyzetben eluralkodott rajtam az ijedtség, de valójában, azt hiszem, nem emiatt remegett a kezem.

Sokféle emberrel sokféleképp kell kommunikálni, és, bár nem érzem magam jártasnak ebben a mesterségben, vele, érdekes módon, sikerült megtalálni a közös pontot. Régi barátságunk hosszú évekre csendesedett el, s az új találkozások mindkettőnket rádöbbentettek, nincs miről beszélgetnünk. A squash bizonyult az egyetlen működő érintkezési pontnak. Vicces helyzet. Volt, hogy nem is szóltunk egymáshoz egy szót sem játék előtt és után öltözéskor, jóllehet egy padon ültünk. Mint a párjukat csaló muszáj-szeretők, csak az aktusban kooperáltunk, aztán megint a hideg távolságtartás.

És mint ilyen, akkor válik kínossá az együttlét, ha az egyik félnek gyengébb időszaka van, magához képest alulteljesít. Osztott is rendesen, de már megszoktam. Üzekedésében a virtus vezérli, számára a beteljesülés csakis a felülkerekedés lehet, amiért foggal-körömmel küzd, ha kell. Ma reggel is játékbeli fejlődésemen élcelődött, ostoros moszatnak nevezett. Erre én, folytatva az evolúciós metaforát, annyit mondtam, annak idején a kardfogú tigris remek ötletnek tűnt. A moszat nem nagy szám, viszont mindig ott van a lehetőség benne, míg a kardfogú tigris domináns volta ellenére is zsákutca. Mentünk játszani.

Észre kellett volna már vennem, hogy vele sokkal óvatosabban kell viselkednem. Korábban, ha bemelegedtem játék közben és geci ütéseim voltak, amikkel kifogtam rajta vagy egyszerűen csak nem ért el egy-egy labdát (hozzáteszem, ritkán fordult elő), káromkodott, eldobta az ütőjét, dühöngött. Valahányszor előtörtek belőle, kivártam ezeket a bohóckodással elegyített rohamokat, amikről tudtam, felbolygatva veszélyesek lennének; bíztam a humorérzékében, a már régről ismert, méregtől vörös arcát mosolyogva fogadtam. "Na, most indul a daráló", mindig ezt mondta. És indult is. Gyanítom, ezek a meccsek nem is az ütőkezelésnek köszönhetően dőltek el kilenc szettben, hanem pszichésen, a másodperc tört része alatt. Nem bír veszíteni. Ilyen. Ezért is mondom, hogy homokegyenest különbözünk, mert én meg nyerni nem bírok.

Valamiért azonban a türelme ma bemondta az unalmasat, és felbosszantott kissé. Amit én a legjobban utálok, ha alázásból vagy egyszerűen csak jóindulatból visszafogottan játszanak velem. Akkor inkább hagyjuk, elismerem, hogy nem nyújtok kihívást partnerként, de akkor se legyen velem senki karitatív a játékban. Ő dühből, megvetésből tett velem így. Szóltam neki, hogy nem kéne. Azt mondta, lusta vagyok, ezért ő sem fut a labda után. Igazságtalannak éreztem a vádat. Én leizzadok a meccseken, és korábban még ő maga említette többször is, hogy azért szeret velem játszani, mert nem hagyom magam. Felvetettem az ötletet, hagyjuk akkor, ne játszunk. Az egy dolog, hogy ügyetlen vagyok, sajnálom, de ő most fasz. Ezt mondtam neki kétszer is, hogy fasz.

Bokor Pál értekezik az ÉS-ben, hogy elkerülhető a polgárháború. Egyszerűen azért, mert egy erőszakos puccs a jelenlegi európai politikai légkörben eredménytelen lenne, sőt visszafelé sülne el. De tudomásul kell venni, hogy sorra alakulnak a félkatonai, megfélemlítésre alkalmas szervezetek, egyelőre védelmi jelleggel, láttunk már ilyet a történelemeben, keretlegények tömege kerül sorozásra. Liberálisnak tartom magam, szerinte tehát félek. Van benne valami. Ma reggel rádöbbentem, hogy gyámoltalanul érezném magam egy ilyen katonaszerűséggel szemben, ha az dühös lenne rám és nekem esne.

Végül is nem nagy szám, csak a szám vérzett kicsit, meg a könyökömön lett egy horzsolás. A squash-ütővel nem ütött, mindössze az arcomba nyomta, nem az öklével vágott meg, hanem a tenyerével sújtott. Mikor már a földön voltam, a bokámra taposott, szerencsére nincs semmi nyoma. Kung-fut tanul, próbálgatta kicsit a koreográfiákat. Azokon az edzéseken az ilyen durva fizikai kontaktus biztosan mindennapos, nekem szokatlan volt.

Még működik benne egy erős szociális kontroll, ami ennyire engedte csak ki belőle az agressziót. De látszott rajta, hogy nehezen hagyja abba. Szomorú, hogy nem éreztem, a személyem számítana valamit is a mérsékletében, sokkal inkább a hely feszélyezte őt, a közös térre nyíló, üvegajtós fallabdapálya. Amúgy - hadd tegyem kicsit keresztbe a lábam és kulcsoljam össze kezeim a térdemen - nem tűnt gyakorlottnak, egyelőre nincs meg nála a bevált mozdulatsor a gyors, hatékony leápolásra. Az ütései, fogásai ritmustalanok, ötletszerűek voltak, hezitált a technikájukat, az erősségüket illetően. A gáncsolással valószínűleg elégedett. Az ártalmatlanításomra, földön fekve, talán próbálgatott volna még további módszereket. Nem az ütések voltak riasztóak, hanem a hangja, amivel közben magyarázta a reakcióját (én már nem az vagyok, aki ezt elviseli, mint régen), és a tekintete. A tekintete barbár dühvel volt tele.

Egymás szemében egyszerre vagyunk ostoros moszatok és kardfogú tigrisek. Ő engem moszatnak tart, teszetosza, az életre alkalmatlan féregnek, akit szíve szerint eltaposna, de legalább időről időre be kell bizonyítania, hogy felettem áll, aki ugyanakkor elvakult, értelmiségi voltomban pökhendi módon viselkedem, felfuvalkodott, kardfogú tigris vagyok egy állatkerti ketrecben. A másik oldalról szerintem érthető már, mire céloztam vele kapcsolatban a tigrissel, és emellett a talán Kerntől hallott szlogen jegyében (mindenki biztonsági őrnek születik, de van, aki többre viszi) az EQ-ja alapján őt - a művelt értelmiségiek sörcsapjánál legalábbis - egy ostoros moszat szintjére teszem.

Hiányozni fognak az izzasztó és izgalmas meccsek, amiket játszottunk. Az inkompatibilitás köztünk minden további próbálkozást értelmetlenné téve megmutatkozott. Amiképpen ő engem már megvet és gyűlöl, nálam átlépett egy határt, ahonnan nincs visszaút. De megvallom, nehezen viselem a csalódásokat, főleg, ha a saját tévedésem vezet oda. Olyannyira, hogy ettől néha kisebb dührohamot is kapok. Még a kezem is remeg olyankor. Akárcsak ma reggel az öltözőszekrényre zárt lakat nyitása közben a fitnesz-klubban.

Minden messzeséget felülmúló távolságot készülök megjárni, mikor eljutni határozok az apátiának ama szélsőséges állapotába, amelyben a legcsekélyebb tikkelést sem gerjeszti bennem a lehúzatlanul hagyott pisi a férfivécében. De amíg e mentális Caminón haladok, számtalan különös kalandban van részem, amelyek néha már-már eltérítenek eredeti célomtól. Például próbát próbára halmozva igazolhatom csak, hogy apránként képessé válok elnéző lenni a felettem lakó szomszédasszony öltözködési szokásaiban kialakult konstitúciós devianciájával szemben, vagyis, hogy előbb veszi fel a tűsarkú cipőt, mint, vélhetően, a bugyit, s onnantól maradék toalettjének barbár kísérőzenéjét hallgathatom. Bár tiszteletben tartom irigylésre méltó családi állapotát, olykor-olykor fejembe férkőzik az indulatban fogant gondolat, hogy a hasonló helyzetekben elvárható preparációs ténykedéseket átugorva vágom partiba fonákról amúgy neglizsében.

Mire jó, ha meghal a nagyi? Például végre közelebb léptem a nekem is immár több mint harminc éve, jóllehet, hiába tátongó nagyszülői könyvespolchoz. Természetes, hogy az ember értelmiségi létére mindenképp megereszt egy egyszerre kritikus és laikus frázist a Sztalin-összesre, mert bár a büdös életben el nem fogja olvasni, de csak úgy nem, ahogy Ramónát sem forgat, mert az is olyan, amilyen, azért ismét csak respektálja, az öregek mi mindent megéltek, túléltek. Ellenben ismét felvillanyozott a szépirodalom olvasása adta élmény lehetősége, s az émelygésig fogyasztott folyóiratok után mint méregtelenítő kúrához tallózva a patikában, álltam a választék előtt. Hol foszlásnak indult, zsebnyi könyvek formájában, hol pedig újszerű ofszeteken jött Maupassant, Bächer és egy kisebb csokor Márquez. Meg egy jópofa a japán színházról.

Kitessékeltük a felfuvalkodott telet és megterítettünk a nyíladozó bibék fogadására. Gyenge téreyizmus ez, könyvéből kifirkáltam néhány idézetet, és az utolsó oldalaknál szembesültem a ténnyel, hogy az SD kártya, amelyre mentettem e gyöngyszemeket, szőrén-szálán eltűnt, rajta néhány más érdekes, számomra fontos ezzel-azzal együtt.

A HOPPart meg tényleg ügyes egy csapat. Jackot nyomnak Four Fathers-módra, csak színesebben, jobban, többen, másképp. Diána bejön. Ennek a városra ragadt tavaszi besamelnek talán még a Preambulum is fűszere lehet.

Az iPad-Szájer-Alkotmány hármas szellemi erőszaktétele eltörpül a ma reggel lecsiszolt három fogam okozta fájdalom mellett.

Egyetlen nyom

Volt egyszer egy nyúlfarknyi viszonyom,
forró csokira ejtett tejszínhab,
mérföldkövek pár méteren belül:
havazó vallomás, fülledt kínpad -
szivarnyi sincs szinopszisa ennyi.
Barchóbajáték, jött, ahogy múlik,
rákérdezés után búcsútea -
recsegésig feszítve a -tól-ig.

Százszor kimosva már az ágyhuzat
zsákjába rejtett lelkiismeret,
közös barátokkal sem ő sem én
kajánkodásnak nem hagyunk teret,
egyetlen nyom se maradt utánunk,
diszkréciónk körül minden rendben;
úgy látszik, a titok titok marad –
volt már ilyen a történelemben?
 

Itt egy ajánló. Hasznos azoknak, akik szeretnek játszani a Civilization táblás társasjátékkal. Lehet magyarul is nyomni. Letölt, nyomtat, vagdos, oszt, jónapot.

Ez is olyan családbarát ötlet, hogy bevezetik a hamburgeradót. A kicsi, amikor csokit akar enni, a kamasz a hamburgerével, a beszólós, beleszarós serdülő a gyorséttermezésével, kólázásával mind-mind remek bevételi forrás az államnak, persze megint a gyerekes családok terhére. Nevelési célzattal palástolnak - majd biztosan sikerül megnevelni a gyereket így 2011 tájékán, hogy márpedig semmi hambi, semmi csoki, no kóla. Mint János vitézt Harry Potter helyett, ugye.

Már várom a kondomadót. Nagy ötlet lenne, egyrészt közvetlenül bejön egy kis pénz azoktól, akiknek még futja rá, de a nagy többség révén lenne még több gyerek, akik még több adóforintot hoznak a kólával, csokival, hamburgerrel.

Miért nem inkább miniszterségi adót vezetnek be? Tudtommal az új adórendszernek köszönhetően lett pénzük dögivel. Ez a tevékenység sem kevésbé ártalmas az egészségre, ha nem is magának a miniszter, de az ország maradék lakosságának egészségére biztosan.