Írják, hogy a Sándor-palotában nincs az a fasz alakú lámpa, amiről fake terjengett a neten (index.hu/tech/hoax/2011/10/21/kamu_a_sandor-palota_peniszcsillarja/). Ez azért megnyugtató.

Viszont továbbra is villog egy fasz(i) odafent. Igaz, becsületére legyen mondva, legendásan áll, nem pedig lóg... Egyelőre :)

Egyre gyanúsabb, hogy kétféle kreatív csoport működik a háttérben a kormány munkáját segítendő - aligha találhatnék más ésszerű magyarázatot az elmúlt másfél év eseményeinek láncolatára. Az egyik csoport aprólékosan elemzi az indítványokat, illetve a honatyák körében felmerült ötleteket, és az esetlegesen hasznosnak, előremutatónak minősülő terveket (véletlen vagy tudatosan azok, ki tudja, bízvást az utóbbi) azonnal elveteti, szigorúan az elbaltázott elképzeléseknek nyit zöld utat. A másik csoport feladata pedig képtelenebbnél képtelenebb ideák kidolgozása, melyek sikerét szintén az előbbi csoport véleményezése garantálja. Mostanra már eljutottunk oda is, hogy pozitív értékelésük mércéjéből kikerült a nevetségessé válás miatti aggódás visszatartó tényezője is, úgysincs jelentősége immár. Ez történt most is. Nem elvakultság miatt írom ezt, valószínűleg az a másik is geci, de ez a vád már igazán abszurd.

nol.hu/belfold/terrorcselekmeny_gyanujaval_nyomoznak_gyurcsany_ferenc_ellen

 Azt hiszem, ez a legborzasztóbb momentuma eddig az egész cirkusznak:

"Gyurcsány Ferenc mentelmi jogának felfüggesztését a kétharmados többség megtapsolta a döntés után." (NOL).

Ez a nevetséges tapsolás elárulja a vádlók valódi szándékát, mint ahogy azt is jól jelzi, milyen erkölcsi színvonalon áll a kormánytöbbség. Szánalmas, hogy még arra sem tudnak odafigyelni, hogy legalább látszatra úriembernek tűnjenek. És ez az állításom akkor is igaz, ha Gyurcsány egyébként valamilyen formában valóban bűnös az ügyben.

Találtam még három szál csírát a mosogató lefolyójában. Alig kandikáltak ki belőle, de kihúzva őket kiderült, nem is olyan kicsik. Az egyik több mint tíz centi hosszú volt ránézésre is.

A konyhaszekrényt kinyitottam ma reggel, abban meg ételmolyok repkedtek. Mindjárt ki is kellett hajítanom az összes lejárt lisztet, búzadarát, müzlit, meg rizst, pirospaprikát és más egyebet, ami egy konyhaszekrényben lenni szokott. Tulajdonképpen most semmi alapanyag nincs idehaza.

Ez a poszt igazából nem szól semmiről.

Már megint ez a fránya Deutsch. Káromkodik itt összevissza európai parlamenti képviselő létére, az imént még a félelmetes amerikaiakat is lefaszozta, vagy mi.

Ez van kérem, minden kormány olyan arcokat produkál, amilyenekről úgy véli, szükséges a megfelelő kommunikációs csatornák működtetéséhez és megnyerő imidzsét szolgálják. Most mondjam azt, hogy nem csupán a kormányt, de annak szavazótáborát is erősen minősíti, hogy efféle tapló típusú frontembert is tartania kell?

Buborékok

Olyan ez a nyár, mint a szerelem,
elszáll, szétpattan minden pillanat.
Lebegek egy törékeny magányban,
s tetőfokára hág a hangulat:

kipukkad fukar szád buborékja
(… túlzás, de szép, hogy egymásba fúltan…) –
gyerekként még pirulva nevettem,
ha véletlen buborékpárt fújtam.

Elvoltam bő hétig, hazatérve felfedeztem, hogy indulásom előtt a mosogató lefolyójába szorulhatott a magvas kenyér egy magja, ugyanis a szűrőn át nyolc centis csíra ágaskodott ki, szép zöld levelekkel a végén.

No de nem erről akarok írni, hanem, hogy mielőtt ellettem volna egy hétig, barátommal Veszprémbe látogattunk, az utcazene fesztivál utolsó napjára, és arról, hogy régen volt már olyan könnyű, kerek napom, mint akkor, és jó ideje nem volt olyan nehéz a szívem, mint utána.

Először is találtunk egy remek önkiszolgáló éttermet, ahol elnyújtottan kávéztunk, söröztünk, majd kellemesen megebédeltünk. Kirándulás gyanánt elsétáltunk az öngyilkosok hídjához, rövid  gondolkodás után innen a vár felé vettük az irányt, majd vissza a fesztivál helyszínére.

"Szerelmes voltam a Németh Juciba. Szerelmes voltam a Péterfy Boriba" - énekelte Hó Márton és a Jégkorszak, ez azóta is a fülemben cseng (nem kis irigységgel, hogy ezt a szöveget bár én írtam volna, nem mintha különösképp érzelmileg érintve lennék a témát tekintve, még ha ezt szkeptikusan olvassa is a harmincon túli olvasó). Meghallgattuk Pusztai Julit is, aki remek énekesnő, természetét illetően viszont menekülésre inspiráló nőnek tetszett, ráadásul bosszantott, hogy, bár konferálásában folyton hangsúlyozta, az egyes dalok ilyen-olyan, többnyire szomorú magánéleti élményeiből táplálkoznak, valamennyi franciául vagy angolul szólt, az átlagos, ámde kíváncsi hallgatóság számára tökéletesen érthetetlenül. Vagy maradjon kussban a számai között és ne csigázza a népet vagy énekeljen a nyelvtanárának, de ez a mutatok is valamit meg nem is tenyérbe mászó attitűd a közönség felé.

Hallgattunk még magyar népzenével beoltott country-t, meg láttunk külföldről érkezett, profi utcai bohóckodókat, közben betankoltunk kajával, sörrel és egy vaskos vodkával, mondván, messze még a hajnal, nyolc óra negyven. Vodkából később repetáznunk kellett.

Fogyasztásban ekkor már kezdtem felzárkózni barátomhoz. Ücsörögtünk valami téri padon, mellénk telepedett egy társaság. Italkotyvasztásuk felkeltette érdeklődésem (mint megtudtam, a bizarr piros lötty neve Maci-fröccs, asztali bort öntenek össze guargumival, valamint almalével isszák a vodkát, meg is voltak lepődve, hogy mi két sör között ásványvíz gyanánt öblögetünk a nedűvel), szóba elegyedtünk velük, és úgy adódott, hogy az este további részét együtt töltöttük egy ilyen, egy olyan meg egy amolyan lánnyal, valamint egy főnyi sleppjükkel, Matyival, ráadásul valamennyien pestiek voltak és erre az egy napra érkeztek Veszprémbe, akárcsak mi.

Nem szándékozom nevekkel dobálózni, de Matyi az Matyi. A vékony, nagypofájú, szétesett srác egzotikus ékessége egy oda nem illő, szürke kalap volt, amit, mint megtudtuk, Kínában vásárolt. Erről később egy kedves, vágott szemű turista is értesült, akinek Matyi, a kalap honfitársát felfedezve hallgatóságában, hosszasan és cinkos hangnemben elemezte vásárlása részleteit, mígnem a kimerítő történet végén a jóember közölte, szolgai vigyorgásán kicsit sem engedve, hogy nagyon élvezte a beszámolót, mindazonáltal ő egyáltalán nem kínai, és legfeljebb ha hírből ismeri a mesében említett helyszíneket.

Matyi később egy kocsmában - addigra már az égvilágon mindenkivel barátkozott, aki az útjába került - felmászott egy haverjának titulált srác hátára, aminek eredménye kollektív zakózás lett. Miután felkászálódtak, a hátulról ily módon megörvendeztetett fesztivál-látogató a Pető Intézet ápolóit megszégyenítő gesztussal átölelte Matyit, és kérte, fontolja meg, máskor mit csinál, mert ő a táskájában bizony értékes fotóapparátust hordoz, amely az efféle kalandok során jelentős kockázatnak van kitéve. Matyi visszaölelte társát, komolyan a szemébe nézett, és békítően közölte vele, hogy vannak Cora-kuponjai.

Ennél a jelenetnél megéreztem, hogy az este átlépett abszurd, már-már szürreális fázisába, ami a hajnali, letargiába burkolózó kábultságig szokott kitartani. És nem tévedtem, egy órával később, a Vad Fruttik koncertre nyomulva például egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az addig mögöttem csetlő-botló barátom árnya hangtalanul elsuhan mellettem, és valamennyiünket megelőzve, irigylésre méltó céltudatossággal, kimérten beledől az előttünk tornyosuló rekettyésbe. A libasorban haladó társaság e momentumban megtorpant, és kérdőn pillantgattunk egymásra, mi is történt éppen. Az eddig kedves, részeg mackó vajon milyen indíttatásból pattog most egy sűrű bokor tetején, akár egy túlhízott, bebaszott Pompom, aki végre rájött, hogy Picur csak szívatja? Aztán persze összeállt a kép, hogy ez az önfeláldozó akció valójában az utat készítette elő nehezen haladó kis csoportunk számára. A lányok sokáig emlegették még kacagva a teljesen meglepő, a romantikán már sajnos túlhaladott, az idiotizmust azonban szerencsére messze elkerülő, mindenképpen kreatív megoldását a bozótvágásnak. A srác persze másnap délben is szedegette ki hátából a tüskéket.

A kellemes nonszensz nemcsak a bulin, de bennem is tetten érhető volt. Villámgyorsan és menthetetlenül belezúgtam a három közül az amolyan lányba. Ez azért volt furcsa, mert védtelen voltam az élménnyel szemben, évek óta nem gondoltam arra, efféle érzelmek hatalmukba keríthetnek, no nem azért, mert lúzer vagyok, még ha az is, hanem mert én magam kissé eltávolodtam attól a dimenziótól, ahol még előfordulhat velem ilyesmi. Erre elém került ez a teremtés, én meg elkezdtem fortyogni belül. Kölcsönösen bátorítottuk egymást, kerestük a másik társaságát, ez volt talán a legmeglepőbb. Külön zamata volt a jelenségnek az a tapasztalás, hogy egy huszonéves csajszi adott esetben igazán kedves és értelmes tud lenni, mi több, gyönyörű zöldek a szemei. Ez eddig persze szép, az abszurdum mégis az, ahogy bíztam benne, beteljesedhet valahogy csírázó kis kapcsolatunk, nem is akartam elhinni, hogy hiszek benne. Nem az a sunáznám élmény volt ő, máshonnan indult a hullám, ami elborított végül - az ilyennél az ember akkor érzi magát a csúcson (ahogy éreznem is adatott), ha telibe csókolja, az ilyenről az ember bogbejegyzést ír. De amilyen gyorsan jött a kaland, a lány még reggel éppolyan hirtelen gátat vetett az érzelmeknek - amennyire nem volt indok arra, hogy ez történjék velem, hogy bármi is szikrát kapjon köztünk, éppolyan érthetetlen volt számomra a szomorú fordulat. Tudom a választ: nő, bazmeg, NŐ - de nem vigasztal. Úgy látszik, csíra nálam már csak a mosogatóban szökken szárba.

A kibontakozó végkifejlet árnyékában persze ingerlékenyebb voltam, így amikor a veszprémi állomáson az állomásfőnöknél reklamáltam, vajon miért van zárva a vécéajtó, és erre ő háttal ülve nekem, vállát megvonva közölte: mert Veszprémben nem lehet az állomáson pisilni (állomásfőnöktől elvárható, pragmatikus szemlélet), közöltem, hogy értem és köszönöm, örömmel megírom majd a neten - ennél durvább beszólás ugyanis nem jutott eszembe, érdekes azonban, hogy úgy tűnt, betalált, valamiért felpaprikázta, távolodva hallottam még a sápítozását. Íme hát, megírtam a neten.

Barátommal úgy emlegetjük ezt a napot, mint valami fenomenális élményt. Az is volt. Sokat dumáltunk még utána, a hazaérkezést dupla Unicummal ünnepeltük azon frissiben, kialvatlanul. Nekem például azért is kellemes emlék, mert úgy írok róla, mármint a barátomról: barátom. Neki a fasz tudja, miért, még a lakáskulcsát is elhagyta, feltehetőleg a bokorban, amire ráhemperedett, de töretlen a lelkesedése. A többi le van szarva, legalábbis nagyon igyekszem.

A veszprémi vár templomának egy tárgya.

Na, szóval (ez is melyen modoros már, így kezdeni egy posztot, na, szóval - mintha a magam kis sikeres stand-upját nyomnám itt, az olvasóközönség áhított Nagy Endréjeként újpéteresen villantanám az új tutit, és persze az én mondjuk napi 0,02 olvasó per nap léptékű publikumom folyton velem van, szavam lesi késő éjjel és déli tizenhat órakor, amikor az exhib késztetésem és a ráérő időm egybeesik, hogy megint valami konklúziót csippenthessen magának blogom decens lájkolása közben. Hányszor zengett más blogolók oldalain ez intró - és micsoda blamázs az önkritika páholyából nézve. Ennyit erről.) Na, szóval  - és itt már van értelme, ugye, hiszen most térek posztom eredeti témájához vissza, az eddigi szófosás pedig jól szolgál arra, hogy kéményseprőileg is aláírhatóan kibéleljek egy fáradt gőzt kieresztő szellemi legényeset, de elég már a szófacsarásból, na, szóval - jól van, ez már tényleg gáz, úgyhogy még egyszer, utoljára leírom, hogy el tudjam végre kezdeni a posztot - na, szóval elmentem 30Y koncertre, hogy végre megnézzem, mennyire fos is ez. Hogy a nagyok szavával éljek, nem is annyira fos, szépen összeállt a dolog, szar. Na jó, annyira nem, de alapvetően baromira zavart a megcsináltság az egészben. Sok volt a Kispál-utánérzés, zeneileg és szövegileg egyaránt, sőt konkrétan átvett sorok, szófordulatok is felfedezhetők voltak, viszont az élősködésen kívül semmi kreatív használatát nem fedeztem fel az átemeléseknek. Persze más evokációk is kihallhatók voltak, hol rocklegendáktól, hol mintha szépirodalmi kötődést véltem volna felismerni, szép dolog az interkontextualitás szemszögéből, kár viszont, hogy a dalok prozódiája időnként darabos, a mondandó pedig túlnyújtott, erőltetett. Próbál a nagy elődök stílusában írni, de nem annyira ügyes. A zenéjük részleteiben izgalmas, pontos, a váltásokat nagyon szépen csinálják, egészében véve viszont unalmas. Mindezt egyetlen fél koncert alapján szögezem le, nem szép tőlem. Ugyanis untatott, kicsit irritált, Beck Zoli afféle megmondóembernek tűnt a maga művészi dimenziójában, akár Ákos a sajátjában, nem szeretem az ilyet, noha nem tűnt hülyének az ürge, a beszólásai a ZP-vel kapcsolatban például szimpatikusak voltak ("ti vagytok a magyar zászló" - mondta a közönségre), végül egy szűk óra után el is jöttem, és inkább posztot írok. Valószínűleg ittasan fiatal állapotban, duzzadóan sastamási romantikára felhúzott élethelyzetben mindenképp ütős szerenád lehet a zenéjük egy kúráshoz - sivárabb, lúzerebb időkben az ember elkívánja az ilyet a picsába.

Mert hát az ember akar, tesz, aztán egyszer csak szemben találja magát egy rettenetesen profán asszonyi bölcsességgel. Kevés annál egyszerűbb dolog létezik ugyanis, mint a felismert határokon belül maradva megélni a mindennapokat. A probléma sajnos az, hogy általában kívülről szemlélik a terráriumot a népek, és döbbenten olvassák a bemutatott fajról szóló ismeretterjesztő kiírást a zöld keretben, alul, ki-ki a magáét (pl. "lelkes színházrajongó, pártoló tag, amúgy kedves, csendes egyén, aki gyakran sörözik a barátaival" vagy "apa, aki neveli a gyerekét", meg még biztos sok egyéb van). És olyankor jön a spielbergi fordulat, a filmes giccs: a szemlélődőre rájön a grínpíszhetnék, és üvöltve veri a centis üveglapot, hogy engedjék ki, engedjék ki. Persze a kamera ezt már a benti nyugalomból mutatja, ahova nem jut el a hang, csak a torzult arcú tátogást és néma dörömbölést látni, a száj pedig, ki tudja, inkább azt mondja, engedjenek be, engedjenek be. Ezekben az üveges percekben valahogy sokkal hihetőbbnek tűnnek a már említett költő egyszerű szavai, hogy nincs mit ragozni, nincs mit tagadni.

Regisztráltam a Facebookon. Na, nem azért, mintha. Hidegen hagyott a közösségi portálok csábítása, ellenben eldöntöttem, ha a Civilization facebookos verziója megjelenik, azt kipróbálom. Igaz, még csak béta, de már elérhető, így hát csatlakoztam a hálóhoz. Mindjárt be is jelöltem jónéhány ismerőst, kicsit cseteltem, ennyi, viszont a CivWorld kurvára busy volt, nem lehetett belépni. Pedig, olvasgattam a játék leírását, izgalmasnak tűnik. Úgy látszik, ez most a formám.

A minap például későn érkeztem a munkahelyemre, az irodaház előtt orbitális tömeg várakozott. Morogtam is magamban, milyen rendezvény van itt már megint, hogy hónaljszagú leszek, mire a gépemhez jutok. Beléptem a kapun, akkor még nem értettem a törtetésem során elkapott, rám meredő, nagy női szemeket, azt hittem, a vasalt póló teszi. Odabent, mielőtt a csipogóra tettem volna a kártyám, rám szólt a portás, hogy nem lehet bemenni. Mondom, akkor hogy. Mondta, sehogy. (Ezekben az atomi párbeszédekben fedezhető fel igazán szociális szinten a természet szépsége.) Akkor esett le, hogy éppen zajlik a már vagy hete bejelentett tűzvédelmi próba, amiről jól elfeledkeztem. Mindenkinek a fantáziájára bízom, milyen érzés lehetett kimenni az utcára egy irodaháznyi csürhe elé, aki diszkréten azon tanakodik, vajon ki ez a faszkalap - mindössze néhány szemétláda ismert jól, a kollégáim, akik hangos nyerítéssel respektálták szánalmas mutatványom.

De még ők sem tudtak róla, hogy odafelé menet, az utcán láttam egy kiscsajt, fehér ruhában volt, ropogós mellekkel tuszkolta a hőséget, az áttetsző vászonnadrágon át fonákról felmérve, úgy vélem, még Rodolfó is ejtett volna egy izzadságcseppet, hogy az illúziók szerint később lecsusszanó ruhadarab alá hirtelen bugyit varázsoljon, apró termoszt lóbált a balban, mint Piroska az almás kosarát, az egész cica egy gyereknapi lufi könnyedségével riszálta magát - megszólítottam ezt a tüneményt, jól nézel ki, mellékesen mintegy, aztán, a mosolygós nyugtázást begyűjtve, folytatásképpen érdeklődtem, hova viszi az ebédet, a termosztáskára mutatva, mire közölte, az nem ebéd, hanem veseminták, ő ugyanis ápolónőnek gyakorol a Klinikán, épp oda tart. Végül elköszöntem és balra fordultam.

El ne felejtsem, össze kell dobnom egy site-ot, hónapos csúszással persze, bagóért, ismerősnek. De ma még belefér, lássuk, hogy megy tönkre Cattani házassága.
 

Összeállt a kép, mi is lehetett a talán egyetlen értelme Bakáts kolbászlopásának. Tegnap Kiscsillagot hallgattam, és a Jó napot c. számuknál figyelmes lettem az alábbi részletre: 

"Ugye a nagykabátba
Nem látszik a kolbász"

Valami csodálatos állapotban, mert másra gyanakodni nem tudok (mások persze ezt az állapotot másképp titulálnák), nyilván úgy érezte, az adott politikiai, társadalmi, kocsmai légkörben demonstrálnia, manifesztálnia muszáj a már-már remek vers e kifejező mozzanatát. És hát rácáfolt annak igazságára, mert bizony látszott a kolbász.

Felvetődik persze a kérdés, vajon mennyi felelőssége van ebben a Kiscsillag immár feltehetően kártékony dalszövegének. A labilis lelkületű, nézeteiről hirhedt, kiégett újságírók ugyanis fogékonyak a nyögvenyelősen érthető, ám annál szabadosabb, netán jánosvitézileg abszurd mondanivalójú popszámokra, és ez könnyen rossz útra terelheti őket.

Pártállami biztonsági okokból kifolyólag javaslom a Kiscsillag együttes további tevékenységét kiemelt figyelemmel kísérni. Továbbá indítványoznám Lovasi András kötelezését Kossuth-díjának száznyolcvan napig terjedően fejjel lefelé történő kifüggesztésére otthonában.

Hogy a hivatkozott vers szellemében zárjam: megérte állni a sámlin, ugye?